Hon­is­me­ret. Ezzel a meg­ne­ve­zés­sel leg­elő­ször még kis­is­ko­lás korom­ban talál­koz­tam. Emlék­szem, az osz­tály­fő­nök beho­zott egy jóko­ra tér­ké­pet az osz­tály­ba, fel­akasz­tot­ta a táb­lá­ra és mehe­tett az uta­zás. Akkor jöt­tek velem szem­be Fel­vi­dé­künk tája­i­nak föld­raj­zi meg­ne­ve­zé­sei, majd követ­ték vén kon­ti­nen­sünk és a töb­bi föld­ré­szek tája­i­nak meg­is­me­ré­se. Én már akkor tud­tam, én a föld­rajz­zal jó have­rok leszünk. Ez a barát­ság a mai napig meg­van. Velem van ha éppen egy várost fede­zek fel vala­hol Euró­pá­ban, vagy éppen ott­hon teker­gek ter­mé­szet­já­rás köz­ben.

Világ­lá­tás­ban és iden­ti­tás­for­má­lás­ban sem utol­só a hon­is­me­ret. Úgy gon­do­lom, haza pályán kez­dő­dik min­den. Hiszen hogyan ért­het­néd meg egy más kul­tú­ra, nyelv, gon­dol­ko­dás finom­sá­ga­it, ha az anya­te­jet nem hazai pályán szí­vod magad­ba? Legyél fel­vér­tez­ve kel­lő hazai tapasz­ta­lat­tal és hidd el, oda­kint a nagy­vi­lág­ban könnyeb­ben fogod tud­ni értel­mez­ni a min­den­na­po­kat. Sze­ren­csé­re ide­ha­za nálunk, a fel­vi­dé­ki cso­da vilá­gunk­ban van mit magunk­ba szip­pan­ta­ni. Kivá­ló túra­út­vo­na­lak és tör­té­nel­mi váro­sok, várak, kas­té­lyok soka­sá­ga van itt. Élet­re szó­ló bakancs­lis­tát tud­na az ember össze­ál­lí­ta­ni a lát­ni­va­lók­ról.

Ha a Fel­vi­dék, akkor az ember­nek rög­tön a hegyek ugor­nak be. Legyünk őszin­ték, több­sé­günk mi is ezek­re ger­jed, de hazánk­nak van egy olyan nyu­godt, har­mo­ni­kus pont­ja, ami meg­tes­te­sí­ti a min­den­ha­tó csen­det és békét. A neve Csal­ló­köz. Ő egy hosszú­kás ala­kú folya­mi szi­get, ami ráadá­sul Euró­pa leg­na­gyobb szá­raz­föl­di szi­ge­te. Vétek len­ne kihagy­ni őt az étlap­ról, ezt tud­ják Ollé Ernő­ék is, akik már har­ma­dik alka­lom­mal szer­vez­tek ide egy brut­kós túrát.

. Az idei is júni­us utol­só hét­vé­gé­jé­re volt belő­ve. A mos­ta­nin is szép szám­mal össze­fújt min­ket a szél. Túl­lép­ve a mági­kus szá­zat, indult útnak a szá­zad, hogy a Duna men­ti Árté­ri Erdők Táj­vé­del­mi Kör­ze­tét láb­tan­gó­já­val job­ban meg­is­mer­je. Idén a gyü­le­ke­zé­si pont a bősi Hul­lám Csár­dá­nál volt. Gábor­ral, érsek­új­vá­ri túra­tár­sam­mal röp­ke hat­van per­ces menet­idő­vel par­kol­tat­tuk le négy­ke­re­kű vas­pa­ri­pán­kat. Jó sok isme­rős arc jött velem szem­be. Ezek­be a túrák­ba egyéb­ként az a jó, hogy kemény mag­ját majd­nem ugyan­azok adják, így évek után szin­te baj­tár­si viszony­ban rója le a csa­pat a kilo­mé­te­re­ket. Idén huszon­két kilo­mé­te­res sza­kasz várt min­ket, könnyed napos, len­ge szel­lős idő­vel. Gyors regiszt­rá­lás után Ollé Ernő egy őszin­te beszéd­del és áldás­sal enged­te útjá­ra eme szá­za­dot. Előt­te még Méhes Ati vázol­ta a had­moz­du­la­to­kat. Kör­tú­rá­ról van szó, amely ezen útvo­na­lat követ­te: Hul­lám Csár­da — Dékány — Király­rét — Békás­tó — Hul­lám Csár­da. A főszá­za­do­si ran­got Lőrincz Roli vál­lal­ta magá­ra, aki vezet­te a csa­pa­tot. Végig nagyon jó tem­pót jöt­tünk. Ati útköz­ben meg is szól­ta, ha ilyen elán­nal megyünk, még a gulyás sem lesz kész, ami majd a cél­ban várt min­ket. Ter­mé­sze­te­sen útköz­ben sem éhez­tünk. A meg­ál­ló pon­to­kon volt pál­esz, borocs­ka, ásvány­víz és az elma­rad­ha­tat­lan zsí­ros kenyér lila­hagy­má­val. A szú­nyo­gok­nak is ked­ves­ked­tünk. Bizo­nyos része­ken szin­te zabál­tak min­ket, mint­ha egy vér­adás­ra csöp­pen­tünk vol­na be. Ter­mé­sze­te­sen ezen élmény sem szeg­te ked­vün­ket, mivel a Csal­ló­köz déli fer­tyá­já­nak ezen ter­mé­sze­ti kom­po­zí­ci­ó­ja mara­dék­ta­la­nul kár­pó­tolt min­ket. Vég­te­len har­mó­nia, árte­rek, buja zöld növény­zet, a fló­ra és fau­na együt­tes játé­ka — eze­ket mind meg­ta­lál­ja a túra­ba­kan­csot húzó uta­zó, ha a Csal­ló­köz ezen részé­re téved.

Nagyon jó idő­vel, dél­után három­kor már vígan pihen­tünk a Hul­lám Csár­da tera­szán. Min­den­ki meg­kap­ta a maga kis emlék­lap­ját és kitű­ző­jét, majd jöhe­tett a gulyás, pacal, hekk, ami éppen jól­esett. Lőt­tünk még pár cso­port­ké­pet, meg­be­szél­tük a világ nagy dol­ga­it, majd béké­vel min­den­ki ment a maga útjá­ra.

Írta és képek: Bor­ka Zol­tán