Ami­kor tavaly ősszel a Zemp­lé­ni-hegy­ség­ben kel­lett meg­tar­ta­ni a Kár­pát­al­jai Haza­já­ró túrát, még bíz­tunk ben­ne, hogy egy évvel később már nem lesz szük­ség ilyes­mi­re és mehe­tünk hegyet mász­ni a Csor­na­ho­ra-hegy­ség­be, a Hóvár-csúcs­ra.

Ebben a remény­ben került be a dátum és az úti­cél a Haza­já­ró Kupa 2023-as nap­tá­rá­ba. Aztán ahogy köze­le­dett a dátum, egy­re biz­to­sab­ban lát­szott, hogy a hábo­rú nem ér véget és idén sem mehe­tünk túráz­ni hőn sze­re­tett régi­ónk­ba. Ekkor szü­le­tett meg a dön­tés, hogy ha már cso­por­to­san átmen­ni nem annyi­ra aján­lott, akkor idén men­jünk a lehe­tő leg­kö­ze­lebb a határ­hoz, végül így esett a válasz­tás a Sza­bolcs-Szat­már-Bereg vár­me­gyei Szat­már­cse­ké­re és kör­nyé­ké­re. És hogy ez milyen dön­tés volt? Azt azok tud­ják csak iga­zán meg­mon­da­ni, akik ott vol­tak és sze­mé­lye­sen is átél­ték, de azért egy kis íze­lí­tőt meg­pró­bá­lunk nek­tek is átad­ni belő­le.

Páran már pén­tek dél­után leér­kez­tünk Cse­ké­re, így volt alkal­munk fel­ke­res­ni a közel­ben talál­ha­tó Túr-bukó­gá­tat, az úgy­ne­ve­zett Nagy­bu­kót – melyen keresz­tül víz­esés­ként ömlik a Túr folyó vize a Tiszá­ba. A bukó­gát lénye­ge, hogy az igen sok­szor magas víz­ál­lá­sú Tisza ne duz­zassza vissza a Túr vizét, ezért néhány méter magas gáton keresz­tül enge­dik a folyó­ba. A Tisza ezen a sza­ka­szon határ­fo­lyó, a köze­pé­től már Kár­pát­al­ja, sőt a helyi­ek sze­rint van olyan sza­kasz, ahol a par­ton már a magyar határ­jel­zé­sen is túl lehe­tett men­ni ala­csony víz­ál­lás ese­tén. Ha a szem­köz­ti part­ra leme­het­né­nek magyar test­vé­re­ink, akár beszél­get­ni is tud­tunk volna…de ezút­tal erre nem volt lehe­tő­ség, hiszen a túl­par­tot erő­sen ellen­őr­zi az ukrán határ­őr­ség.

“De leg­alább már itt van kéz­zel fog­ha­tó közel­ség­ben sze­re­tett Kár­pát­al­jánk, itt folyik a lábunk­nál leg­ma­gya­rabb folyónk, mely­nek for­rá­sá­nál is jár­tunk már!”- mond­tuk magunk­ban, hiszen jelen­leg már ennek is örül­ni kell. Ezek­kel a gon­do­la­tok­kal tér­tünk vissza Cse­ké­re, hogy rápi­hen­jünk a szom­ba­ti túrá­ra. Házi­gaz­dá­ink­ról, Mag­di néni­ről és Imre bácsi­ról idő­köz­ben kide­rült, hogy nagy rajon­gói a Haza­já­ró műsor­nak, így a pihe­nés­ből késő estig tar­tó beszél­ge­tés, sza­lon­na­sü­tés, pálin­ká­zás kere­ke­dett.

Szom­bat reg­gel a helyi kem­ping előtt volt a gyü­le­ke­ző, szé­pen meg­ér­ke­zett a “kemény­mag” és ismét vol­tak “első­bá­ló­zó” új arcok is, a leg­tá­vo­labb­ról a kim­lei külö­nít­mény érke­zett ‑ők közel 500 km‑t utaz­tak -, de jöt­tek töb­ben Gödöl­lő­ről, Viseg­rád­ról, Nyír­egy­há­zá­ról, a köze­li Son­kád­ról, Mag­lód­ról és per­sze Buda­pest­ről is. A nap egyet­len fájó pont­ja volt, hogy hiá­ba remény­ked­tünk, ezút­tal nem gör­dül­het­tek be a kár­pát­al­jai tag­ja­in­kat, bará­ta­in­kat szál­lí­tó autók és kis­bu­szok a par­ko­ló­ba. Belül tud­tuk, hogy lélek­ben biz­to­san sokan csat­la­koz­nak és velünk tar­ta­ná­nak, ha a körül­mé­nyek meg­en­ged­nék és nem kel­le­ne eset­le­ges retor­zi­ók­tól tar­ta­ni­uk.

Kilenc óra után pár perc­cel egye­sü­le­tünk elnö­ke, a Haza­já­ró író-ren­de­ző­je, Moys Zol­tán köszön­töt­te a meg­je­len­te­ket majd a gát felé indul­va kez­de­tét vet­te a túra. Az Öreg Túr és a Tisza közé zárt síkon fek­vő Szat­márcs­eke nevét Köl­csey Ferenc írta be a magyar iro­da­lom­ba. 1815-től, 1838-as halá­lá­ig élt itt és 1823. janu­ár 22-én itt írta nem­ze­ti imád­sá­gun­kat, a Him­nuszt. Sír­em­lé­ke a csó­nak ala­kú, fara­gott fej­fá­i­ról híres teme­tő­ben áll, így egy­ér­tel­mű volt, hogy első utunk ide vezet.

A gát­ról a piros sáv jel­zés­hez csat­la­koz­va, hátul­ról érke­zünk a teme­tő­be, mely már önma­gá­ban lenyű­gö­ző lát­vány, való­szí­nű­leg a vilá­gon nin­csen pár­ja. A „fej­tű való fa” vagy­is a fej­fa az elhunyt feje fölött maga­so­dik, annak hát­tal áll, és nyu­gat felé néz. A sírok észak-déli irány­ba, töb­bé-kevés­bé pár­hu­za­mos sorok­ban fek­sze­nek, de szá­mos a sor­ból 1–1,5 métert kiug­ró fej­fát is talál­ni. Min­den fej­fa fel­ira­ta az „A‑B-F-R‑A”, vagy­is a „A Bol­dog Fel­tá­ma­dás Remé­nye Alatt” betű­rö­vi­dí­tés­sel kez­dő­dik, és több­sé­gük a „B‑P” vagy­is „Béke Pora­i­ra” fel­irat­tal zárul. Iga­zán külön­le­ges élmény a sorok között bók­lász­ni és elol­vas­ni a néhol ver­ses for­má­ban meg­fo­gal­ma­zott fel­ira­to­kat.

Köl­csey Ferenc sír­já­nál a tér­ség ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­je, dr. Til­ki Atti­la és Szat­márcs­eke pol­gár­mes­te­re, Cso­ma Zol­tán vár­ta és köszön­töt­te nagy sze­re­tet­tel a csa­pa­tun­kat. Mint meg­tud­tuk, kép­vi­se­lő úr ked­venc tv műso­ra a Haza­já­ró és a Hagya­ték, a kár­pát­al­jai magyar­ság meg­ma­ra­dá­sá­nak, szü­lő­föl­dön tör­té­nő bol­do­gu­lá­sá­nak erő­sí­té­se pedig min­dig is egyik szív­ügye volt és az is marad, ezért is tar­tot­ta fon­tos­nak, hogy sze­mé­lye­sen is tisz­te­le­tét tegye. Ezt ezúton is még egy­szer köszön­jük!
Pol­gár­mes­ter úr elme­sél­te, hogy a Fel­ső-Tisza bal part­ján lévő tele­pü­lés sokat szen­ve­dett az évszá­za­dok során; dúl­ta török, tatár, német, súj­tot­ta árvíz, kole­ra, tűz­vész, míg a 20. szá­zad­ra az ukrán határ mel­lett talál­ta magát. Min­dent túl­él­ve jelen­leg szé­pen fej­lő­dik a köz­ség, a cso­dá­san gon­do­zott teme­tő, a több­sé­gé­ben szé­pen rend­ben tar­tott por­ták, házak és udva­rok, na és a helyi­ek önzet­len ven­dég­sze­re­te­te min­ket is meg­győ­zött erről. Kár­pát­al­já­val béke­idő­ben ter­mé­sze­te­sen nagyon szo­ros a kap­cso­lat, a Tisza túl part­ján fek­vő Badal­óval a folyó köze­pén, egy csó­nak­ban írták alá a test­vér­te­le­pü­lé­si meg­ál­la­po­dást annak ide­jén.

Több anek­do­tát is hall­hat­tunk még, majd ismét komoly­ra for­dít­va a szót, egye­sü­le­tünk hagyo­má­nya­i­nak meg­fe­le­lő­en leg­fi­a­ta­labb jelen­lé­vő tag­ja­ink, Malom­he­gyi Róza (6) és Far­kas Hunor (10) helyez­te el a Haza­já­ró Egy­let koszo­rú­ját nem­ze­ti imád­sá­gunk szer­ző­jé­nek sír­já­nál. Mi más is követ­kez­he­tett vol­na, mint hogy közö­sen éne­kel­jük el a Him­nuszt. Ez min­dig liba­bő­rös élmény a magyar ember szá­má­ra, de Köl­csey Ferenc sír­já­nál, kar­nyúj­tás­nyi­ra Kár­pát­al­já­tól, tud­va, hogy a mun­ká­csi isko­lá­ban éppen betilt­ják az ukrán elöl­já­rók, egé­szen külön­le­ges érzés volt, amit sza­vak­ba már csak az iga­zán nagyok tud­ná­nak önte­ni.

Az elma­rad­ha­tat­lan cso­port­kép után, a teme­tő­ből kilép­ve a Világ Magyar­sá­gá­nak emlék­mű­ve fogad­ja a láto­ga­tót, na és Kati néni a finom­sá­ga­i­val. Innen a cse­kei refor­má­tus temp­lom felé vesszük az irányt, melyet a ked­vün­kért szin­tén pol­gár­mes­ter úr muta­tott be. Sok érde­kes­sé­get mesélt, töb­bek között a koráb­ban leégett híres, ere­de­ti fa temp­lom­to­rony­ról, a hívek össze­fo­gá­sá­ról, na és per­sze a Cseke tör­té­nel­mé­ben jelen­tős sze­re­pet betöl­tő Köl­csey csa­lád­ról, akik­nek saját pad­ja még ma is ugyan­ott talál­ha­tó a temp­lom­ban, ahol annak ide­jén.

Hol más­hol, mint a Köl­csey utcán indu­lunk tovább, hogy a Köl­csey Ferenc álta­lá­nos isko­la és a helyi kato­li­kus temp­lom érin­té­sé­vel érkez­zünk meg a régi Köl­csey-kúria helyén álló szo­bor­hoz és a Műve­lő­dé­si Ház­hoz, ahol emlék­szo­bát ren­dez­tek be a köl­tő tisz­te­le­té­re. Itt helyi bará­tunk, Szűcs Ferenc vár ben­nün­ket, aki­től való­di, száj­ról-száj­ra, apá­ról-fiú­ra szál­ló tör­té­ne­te­ket hall­hat­tunk Szat­már vár­me­gye egyik leg­ősibb csa­lád­já­nak, a Köl­cse­yek­nek éle­té­ről. Töb­bek között meg­tud­hat­tuk, hogy miként gyó­gyí­tot­ta meg dadá­ja a kis Feren­cet az akkor tom­bo­ló gyil­kos kór­tól, a feke­te him­lő­től, hogyan veszí­tet­te el egyik sze­mét, mely aztán az egész éle­té­re hatás­sal volt és talán ennek is köszön­he­tő­en for­dult az iro­da­lom és a tudo­má­nyok felé. Az emlék­szo­bá­ban a köl­tő sze­mé­lyes tár­gyai és kéz­ira­tai mel­lett, fest­mé­nyek és egyéb külön­le­ges­sé­gek repí­te­nek vissza az idő­ben. Soká­ig időz­nénk még, de indul­ni kell tovább, a ház előtt álló szo­bor­nál azért nem hagy­hat­juk ki a cso­port­ké­pet.

A szom­szé­dos Nagyar felé vesszük az irányt, de nem a főút men­tén hala­dó piros sáv jel­zé­sen megyünk, hanem Cseke hatá­rá­ban vissza­me­gyünk a Tisza vona­lát köve­tő gát­ra. Már maga­san jár a nap, árnyék nincs, így tem­pós gya­log­lás­sal igyek­szünk leküz­de­ni a követ­ke­ző meg­ál­ló­ig előt­tünk álló 7–8 kilo­mé­tert. A mel­let­tünk kanyar­gó Tiszát kita­kar­ja a gát mel­let­ti erdős, de a szat­má­ri táj és a min­ket körül­ve­vő nyu­ga­lom így is pazar, még egy bir­ka­nyáj­jal is össze­fu­tunk, a pász­tor itt is olyan szűk­sza­vú böl­cses­ség­gel ren­del­ke­zik, mint egy kár­pát­al­jai vagy szé­kely­föl­di esz­te­nán. Nagyar hatá­rá­ban aztán vissza­té­rünk a piros sáv jel­zés­re és azon érjük el követ­ke­ző meg­ál­lón­kat, a Pető­fi-fát.

Az egy­ko­ri árté­ri töl­gyes­er­dő­ből meg­ma­radt több mint 200 éves kocsá­nyos tölgy, a Nagya­ri-Túr part­ja köze­lé­ben áll. 1846 nya­rán Pető­fi Sán­dor író­ba­rát­ja, a későb­bi már­ci­u­si ifjú Ober­nyik Károly biz­ta­tá­sá­ra, Szat­már megyei kör­út­ra indult, ekkor ismer­ke­dett meg Ken­de Lajos­sal és a nagya­ri Luby Zsig­mond­dal. Fel­té­te­le­zé­sek sze­rint, a Him­nusz köl­tő­jé­nek sír­ját is fel­ke­re­ső Pető­fi Cse­ké­be menet, vagy eset­leg onnan jövet meg­pi­hen­he­tett az akko­ri­ban még szá­mos hason­ló fa tár­sa­sá­gá­ban álló öreg tölgy alatt, és az itte­ni táj adhat­ta szá­má­ra A Tisza című ver­sé­hez az élmény­anya­got is. Az ere­de­ti fát beteg­ség és vil­lám­csa­pás is súj­tot­ta, de a helyi­ek a tölgy utol­só makk­ter­mé­sé­ből nevelt fákat ültet­tek az „anya­fa” kör­nye­ze­té­be. Így nap­ja­ink­ban két, csak­nem egy­idős utód­fa őrzi Pető­fi Nagyar­ban jár­tá­nak emlé­két és a fához kap­csolt legen­dát. 2014 óta itt talál­ha­tó a Kár­pát-meden­cei Pető­fi-fák emlék­kert­je is, Eper­jes, Szé­kely­ke­reszt­úr, Kol­tó és Döm­söd is ülte­tett már ide egy-egy test­vér­fát. Mi is ebben szé­pen kiala­kí­tott és gon­do­zott park­ban tart­juk meg pihe­nőn­ket, köz­ben bevil­lan, hogy egy­kor talán Pető­fi is ugyan­így fala­to­zott itt bará­ta­i­val.

Las­san fel­ke­re­ke­dünk, búcsút intünk a Pető­fi-fának és a Nagya­ri-Túron átkel­ve, száz méter után be is érünk Nagyar­ba. Az első házak egyi­ke rög­tön a Nagya­ri Galé­ria, ahol az utca felő­li szo­bá­ban a “Pető­fi Nagyar­ban Emlék­ki­ál­lí­tás” lát­ha­tó, az “alsó ház­ban”, azaz az udvar felő­li szo­bá­ban lét­re­ho­zott kiál­lí­tás a Nagyar­ban élt Szi­lá­gyi Sán­dor rajztanár–festőművész (1932–2008) emlé­ke előtt tisz­te­leg. Ezúton köszön­jük Bánó­czi Lajos pol­gár­mes­ter úrnak, hogy a galé­ri­á­ban tárt kapuk­kal fogad­tak min­ket.

Innen ötszáz méter a gyö­nyö­rű­en fel­újí­tott, gon­do­san kar­ban­tar­tott nagya­ri refor­má­tus temp­lom, ahol már vár ránk Gacsá­lyi Gyu­la lel­ki­pász­tor. “Áldás, békes­ség!” és mielőtt betér­nénk a temp­lom­kert­be, már be is invi­tál min­ket a gyü­le­ke­ze­ti ház­ba, egy pohár víz­re, üdí­tő­re, a bát­rab­ba­kat egy kupi­ca pálin­ká­ra. Hamar meg­van a közös hang, már sejt­jük magunk­ban, hogy egy barát­ság kez­de­té­nek vagyunk tanúi. Indu­lunk is meg­hall­gat­ni és meg­cso­dál­ni min­dent, amit a temp­lom­ról és kert­jé­ről tud­ni lehet. Az 1417-ben épült kele­ti tájo­lá­sú, római kato­li­kus kápol­na fala­it a pro­tes­tan­tiz­mus XVI. szá­za­di tér­hó­dí­tá­sát köve­tő­en leme­szel­ték, majd az épü­le­tet több ízben reno­vál­ták, bőví­tet­ték, majd harang­tor­nyot is épí­tet­tek hoz­zá. A temp­lom­ban hat évszá­zad nyo­mai figyel­he­tők meg, az észa­ki falon 1991-ben buk­kan­tak rá egy, a XV. szá­zad vége felé készí­tett fres­kó­so­ro­zat­ra, amely­nek fel­tárt töre­dé­kei Krisz­tus élet­tör­té­ne­tét mutat­ják be a Jeru­zsá­le­mi bevo­nu­lás­tól a Fel­tá­ma­dá­sig. A szé­pen res­ta­u­rált nagya­ri fali­ké­pe­ket az teszi külö­nö­sen érté­kes­sé, hogy hazánk­ban a késő rene­szánsz stí­lu­sú temp­lo­mi fal­fes­té­szet­nek nagyon kevés emlé­ke maradt fenn.

A több mint 600 éves temp­lom kül­ső, észa­ki falán lát­ha­tó a Hősök táb­lá­ja, ame­lyen a köz­ség első világ­há­bo­rús hősi halot­ta­i­nak neve olvas­ha­tó. De van emlék­táb­lá­ja a máso­dik világ­há­bo­rú áldo­za­ta­i­nak, szár­ma­zá­si helyü­ket nevük­ben őrző XVII. szá­za­di refor­má­tus pré­di­ká­to­rok­nak, vala­mint az 1956-os for­ra­da­lom és sza­bad­ság­harc nagya­ri már­tír­já­nak, Fórizs Tibor egye­te­mi hall­ga­tó­nak. A temp­lom kert­jé­ben talál­ha­tunk még a köz­ség lako­sa­i­nak ada­ko­zá­sá­ból 1896-ban emelt mil­len­ni­u­mi Kos­suth-emlék­mű­vet és a Rákó­czi-sza­bad­ság­harc 300. évfor­du­ló­ja tisz­te­le­té­re emelt Rákó­czi-emlék­osz­lo­pot is, vala­mint a Nagyar­ra jel­lem­ző, sajá­tos ala­kú, népi­es búcsú‑, illet­ve búcsúz­ta­tó ver­se­ket őrző fej­fá­kat is meg­cso­dál­hat­juk. Nem győz­zük kap­kod­ni a fejün­ket, csak itt el lehet­ne órá­kat tölteni…közös fotó a temp­lom előtt, majd lel­kész úr még elkí­sér ben­nün­ket a követ­ke­ző állo­má­sig, a Luby-kas­té­lyig.

A szé­pen fel­újí­tott Luby-kas­tély park­já­ban muszáj leül­nünk egy kávé­ra és egy sör­re, hogy meg­cso­dál­juk magát az 1877−79 között épült eme­le­tes kas­télyt és az antik rózsák kert­jét. A kas­téllyal szem­ben áll a fel­te­he­tő­leg az 1600-as évek végén épült udvar­ház és kúria. A köz­tu­dat­ban Luby-kúri­a­ként ismert épü­let a XIX. szá­zad ele­jén került a Luby csa­lád tulaj­do­ná­ba és a szat­má­ri Pető­fi-kul­tusz szem­pont­já­ból fel­be­csül­he­tet­len érté­ket kép­vi­sel, ugyan­is ez az egyet­len ma is meg­lé­vő épü­let, amely­ben Pető­fi Sán­dor biz­to­san meg­szállt. A Lubyak első nagya­ri udvar­há­zá­ban ven­dé­ges­ke­dő, reform­ko­ri iro­dal­mi és köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek, köz­tük Pető­fi Sán­dor emlé­két az épü­let udvar felő­li falán emlék­táb­la is hir­de­ti.

A tele­pü­lést a Kisar felé veze­tő úton hagy­juk el, majd a köz­ség hatá­rá­ban beté­rünk egy föld­út­ra, mely hama­ro­san meg­szű­nik és egy vad­csa­pás­sá válik. El is nevez­zük gyor­san Pető­fi ösvény­nek, és egy sűrű csa­lá­no­son, majd egy kuko­ri­cá­son átkel­ve hama­ro­san elér­jük újra a tiszai gáton hala­dó már jól ismert piros sáv jel­zést. Ezen érke­zünk Kisar­ra, elha­la­dunk a refor­má­tus temp­lom mel­lett, majd jobb­ra kanya­ro­dunk és átke­lünk a Tisza felett átíve­lő hídon, mely­nek túl olda­lán már vár a cél, Tiva­dar. A Híd­fő sörö­ző tera­szán aztán min­den­ki meg­kap­ja a jól meg­ér­de­melt díja­zást, emlék­la­pot és kitű­zőt, tap­sot és kéz­fo­gást. Na és per­sze a köszö­ne­tet, hogy fon­tos­nak tar­tot­ta és jelen­lé­té­vel kiállt Kár­pát­al­ja, és az ott élő magyar­ság mel­lett.

Erre a túrá­ra iga­zán illik a mon­dás, misze­rint “a keve­sebb, néha több”, hiszen ez az út most nem a nagy lét­szám­tól, a ren­ge­teg szint­emel­ke­dés­től, a hosszú táv­tól vagy a gyö­nyö­rű pano­rá­mák­tól lesz emlé­ke­ze­tes. Nem vol­tunk sokan, nem men­tünk iga­zán hosszú­nak nevez­he­tő távot, csak 35 méter volt a szint­emel­ke­dés, mind­össze pár tele­pü­lést érin­tet­tünk, de még­is, akik eljöt­tek azok biz­to­san a szí­vük­ben őrzik majd a táj szép­sé­gét, a helyi­ek ven­dég­sze­re­te­tét, a bará­ti sza­va­kat és mind­azt a ren­ge­teg élményt, amit a Szat­má­ri-Tisza­há­ton sze­rez­tünk. A jövő­ben még biz­to­san vissza­té­rünk szer­ve­zett for­má­ban is erre a vidék­re, hiszen ren­ge­teg szép­ség és tör­té­nel­mi emlék vár még ránk, nem beszél­ve a Tiszá­ról. Ha lesz rá szán­dék, jövő­re egy 2 napos, kenu­zás­sal egy­be­kö­tött túrát is szer­vez­he­tünk augusz­tus végé­re.

Sze­ret­né­tek?