Amikor tavaly ősszel a Zempléni-hegységben kellett megtartani a Kárpátaljai Hazajáró túrát, még bíztunk benne, hogy egy évvel később már nem lesz szükség ilyesmire és mehetünk hegyet mászni a Csornahora-hegységbe, a Hóvár-csúcsra.
Ebben a reményben került be a dátum és az úticél a Hazajáró Kupa 2023-as naptárába. Aztán ahogy közeledett a dátum, egyre biztosabban látszott, hogy a háború nem ér véget és idén sem mehetünk túrázni hőn szeretett régiónkba. Ekkor született meg a döntés, hogy ha már csoportosan átmenni nem annyira ajánlott, akkor idén menjünk a lehető legközelebb a határhoz, végül így esett a választás a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Szatmárcsekére és környékére. És hogy ez milyen döntés volt? Azt azok tudják csak igazán megmondani, akik ott voltak és személyesen is átélték, de azért egy kis ízelítőt megpróbálunk nektek is átadni belőle.
Páran már péntek délután leérkeztünk Csekére, így volt alkalmunk felkeresni a közelben található Túr-bukógátat, az úgynevezett Nagybukót – melyen keresztül vízesésként ömlik a Túr folyó vize a Tiszába. A bukógát lényege, hogy az igen sokszor magas vízállású Tisza ne duzzassza vissza a Túr vizét, ezért néhány méter magas gáton keresztül engedik a folyóba. A Tisza ezen a szakaszon határfolyó, a közepétől már Kárpátalja, sőt a helyiek szerint van olyan szakasz, ahol a parton már a magyar határjelzésen is túl lehetett menni alacsony vízállás esetén. Ha a szemközti partra lemehetnének magyar testvéreink, akár beszélgetni is tudtunk volna…de ezúttal erre nem volt lehetőség, hiszen a túlpartot erősen ellenőrzi az ukrán határőrség.
“De legalább már itt van kézzel fogható közelségben szeretett Kárpátaljánk, itt folyik a lábunknál legmagyarabb folyónk, melynek forrásánál is jártunk már!”- mondtuk magunkban, hiszen jelenleg már ennek is örülni kell. Ezekkel a gondolatokkal tértünk vissza Csekére, hogy rápihenjünk a szombati túrára. Házigazdáinkról, Magdi néniről és Imre bácsiról időközben kiderült, hogy nagy rajongói a Hazajáró műsornak, így a pihenésből késő estig tartó beszélgetés, szalonnasütés, pálinkázás kerekedett.
Szombat reggel a helyi kemping előtt volt a gyülekező, szépen megérkezett a “keménymag” és ismét voltak “elsőbálózó” új arcok is, a legtávolabbról a kimlei különítmény érkezett -ők közel 500 km-t utaztak -, de jöttek többen Gödöllőről, Visegrádról, Nyíregyházáról, a közeli Sonkádról, Maglódról és persze Budapestről is. A nap egyetlen fájó pontja volt, hogy hiába reménykedtünk, ezúttal nem gördülhettek be a kárpátaljai tagjainkat, barátainkat szállító autók és kisbuszok a parkolóba. Belül tudtuk, hogy lélekben biztosan sokan csatlakoznak és velünk tartanának, ha a körülmények megengednék és nem kellene esetleges retorzióktól tartaniuk.
Kilenc óra után pár perccel egyesületünk elnöke, a Hazajáró író-rendezője, Moys Zoltán köszöntötte a megjelenteket majd a gát felé indulva kezdetét vette a túra. Az Öreg Túr és a Tisza közé zárt síkon fekvő Szatmárcseke nevét Kölcsey Ferenc írta be a magyar irodalomba. 1815-től, 1838-as haláláig élt itt és 1823. január 22-én itt írta nemzeti imádságunkat, a Himnuszt. Síremléke a csónak alakú, faragott fejfáiról híres temetőben áll, így egyértelmű volt, hogy első utunk ide vezet.
A gátról a piros sáv jelzéshez csatlakozva, hátulról érkezünk a temetőbe, mely már önmagában lenyűgöző látvány, valószínűleg a világon nincsen párja. A „fejtű való fa” vagyis a fejfa az elhunyt feje fölött magasodik, annak háttal áll, és nyugat felé néz. A sírok észak-déli irányba, többé-kevésbé párhuzamos sorokban fekszenek, de számos a sorból 1-1,5 métert kiugró fejfát is találni. Minden fejfa felirata az „A-B-F-R-A”, vagyis a „A Boldog Feltámadás Reménye Alatt” betűrövidítéssel kezdődik, és többségük a „B-P” vagyis „Béke Poraira” felirattal zárul. Igazán különleges élmény a sorok között bóklászni és elolvasni a néhol verses formában megfogalmazott feliratokat.
Kölcsey Ferenc sírjánál a térség országgyűlési képviselője, dr. Tilki Attila és Szatmárcseke polgármestere, Csoma Zoltán várta és köszöntötte nagy szeretettel a csapatunkat. Mint megtudtuk, képviselő úr kedvenc tv műsora a Hazajáró és a Hagyaték, a kárpátaljai magyarság megmaradásának, szülőföldön történő boldogulásának erősítése pedig mindig is egyik szívügye volt és az is marad, ezért is tartotta fontosnak, hogy személyesen is tiszteletét tegye. Ezt ezúton is még egyszer köszönjük!
Polgármester úr elmesélte, hogy a Felső-Tisza bal partján lévő település sokat szenvedett az évszázadok során; dúlta török, tatár, német, sújtotta árvíz, kolera, tűzvész, míg a 20. századra az ukrán határ mellett találta magát. Mindent túlélve jelenleg szépen fejlődik a község, a csodásan gondozott temető, a többségében szépen rendben tartott porták, házak és udvarok, na és a helyiek önzetlen vendégszeretete minket is meggyőzött erről. Kárpátaljával békeidőben természetesen nagyon szoros a kapcsolat, a Tisza túl partján fekvő Badalóval a folyó közepén, egy csónakban írták alá a testvértelepülési megállapodást annak idején.
Több anekdotát is hallhattunk még, majd ismét komolyra fordítva a szót, egyesületünk hagyományainak megfelelően legfiatalabb jelenlévő tagjaink, Malomhegyi Róza (6) és Farkas Hunor (10) helyezte el a Hazajáró Egylet koszorúját nemzeti imádságunk szerzőjének sírjánál. Mi más is következhetett volna, mint hogy közösen énekeljük el a Himnuszt. Ez mindig libabőrös élmény a magyar ember számára, de Kölcsey Ferenc sírjánál, karnyújtásnyira Kárpátaljától, tudva, hogy a munkácsi iskolában éppen betiltják az ukrán elöljárók, egészen különleges érzés volt, amit szavakba már csak az igazán nagyok tudnának önteni.
Az elmaradhatatlan csoportkép után, a temetőből kilépve a Világ Magyarságának emlékműve fogadja a látogatót, na és Kati néni a finomságaival. Innen a csekei református templom felé vesszük az irányt, melyet a kedvünkért szintén polgármester úr mutatott be. Sok érdekességet mesélt, többek között a korábban leégett híres, eredeti fa templomtoronyról, a hívek összefogásáról, na és persze a Cseke történelmében jelentős szerepet betöltő Kölcsey családról, akiknek saját padja még ma is ugyanott található a templomban, ahol annak idején.
Hol máshol, mint a Kölcsey utcán indulunk tovább, hogy a Kölcsey Ferenc általános iskola és a helyi katolikus templom érintésével érkezzünk meg a régi Kölcsey-kúria helyén álló szoborhoz és a Művelődési Házhoz, ahol emlékszobát rendeztek be a költő tiszteletére. Itt helyi barátunk, Szűcs Ferenc vár bennünket, akitől valódi, szájról-szájra, apáról-fiúra szálló történeteket hallhattunk Szatmár vármegye egyik legősibb családjának, a Kölcseyeknek életéről. Többek között megtudhattuk, hogy miként gyógyította meg dadája a kis Ferencet az akkor tomboló gyilkos kórtól, a fekete himlőtől, hogyan veszítette el egyik szemét, mely aztán az egész életére hatással volt és talán ennek is köszönhetően fordult az irodalom és a tudományok felé. Az emlékszobában a költő személyes tárgyai és kéziratai mellett, festmények és egyéb különlegességek repítenek vissza az időben. Sokáig időznénk még, de indulni kell tovább, a ház előtt álló szobornál azért nem hagyhatjuk ki a csoportképet.
A szomszédos Nagyar felé vesszük az irányt, de nem a főút mentén haladó piros sáv jelzésen megyünk, hanem Cseke határában visszamegyünk a Tisza vonalát követő gátra. Már magasan jár a nap, árnyék nincs, így tempós gyaloglással igyekszünk leküzdeni a következő megállóig előttünk álló 7-8 kilométert. A mellettünk kanyargó Tiszát kitakarja a gát melletti erdős, de a szatmári táj és a minket körülvevő nyugalom így is pazar, még egy birkanyájjal is összefutunk, a pásztor itt is olyan szűkszavú bölcsességgel rendelkezik, mint egy kárpátaljai vagy székelyföldi esztenán. Nagyar határában aztán visszatérünk a piros sáv jelzésre és azon érjük el következő megállónkat, a Petőfi-fát.
Az egykori ártéri tölgyeserdőből megmaradt több mint 200 éves kocsányos tölgy, a Nagyari-Túr partja közelében áll. 1846 nyarán Petőfi Sándor íróbarátja, a későbbi márciusi ifjú Obernyik Károly biztatására, Szatmár megyei körútra indult, ekkor ismerkedett meg Kende Lajossal és a nagyari Luby Zsigmonddal. Feltételezések szerint, a Himnusz költőjének sírját is felkereső Petőfi Csekébe menet, vagy esetleg onnan jövet megpihenhetett az akkoriban még számos hasonló fa társaságában álló öreg tölgy alatt, és az itteni táj adhatta számára A Tisza című verséhez az élményanyagot is. Az eredeti fát betegség és villámcsapás is sújtotta, de a helyiek a tölgy utolsó makkterméséből nevelt fákat ültettek az „anyafa” környezetébe. Így napjainkban két, csaknem egyidős utódfa őrzi Petőfi Nagyarban jártának emlékét és a fához kapcsolt legendát. 2014 óta itt található a Kárpát-medencei Petőfi-fák emlékkertje is, Eperjes, Székelykeresztúr, Koltó és Dömsöd is ültetett már ide egy-egy testvérfát. Mi is ebben szépen kialakított és gondozott parkban tartjuk meg pihenőnket, közben bevillan, hogy egykor talán Petőfi is ugyanígy falatozott itt barátaival.
Lassan felkerekedünk, búcsút intünk a Petőfi-fának és a Nagyari-Túron átkelve, száz méter után be is érünk Nagyarba. Az első házak egyike rögtön a Nagyari Galéria, ahol az utca felőli szobában a “Petőfi Nagyarban Emlékkiállítás” látható, az “alsó házban”, azaz az udvar felőli szobában létrehozott kiállítás a Nagyarban élt Szilágyi Sándor rajztanár–festőművész (1932-2008) emléke előtt tiszteleg. Ezúton köszönjük Bánóczi Lajos polgármester úrnak, hogy a galériában tárt kapukkal fogadtak minket.
Innen ötszáz méter a gyönyörűen felújított, gondosan karbantartott nagyari református templom, ahol már vár ránk Gacsályi Gyula lelkipásztor. “Áldás, békesség!” és mielőtt betérnénk a templomkertbe, már be is invitál minket a gyülekezeti házba, egy pohár vízre, üdítőre, a bátrabbakat egy kupica pálinkára. Hamar megvan a közös hang, már sejtjük magunkban, hogy egy barátság kezdetének vagyunk tanúi. Indulunk is meghallgatni és megcsodálni mindent, amit a templomról és kertjéről tudni lehet. Az 1417-ben épült keleti tájolású, római katolikus kápolna falait a protestantizmus XVI. századi térhódítását követően lemeszelték, majd az épületet több ízben renoválták, bővítették, majd harangtornyot is építettek hozzá. A templomban hat évszázad nyomai figyelhetők meg, az északi falon 1991-ben bukkantak rá egy, a XV. század vége felé készített freskósorozatra, amelynek feltárt töredékei Krisztus élettörténetét mutatják be a Jeruzsálemi bevonulástól a Feltámadásig. A szépen restaurált nagyari faliképeket az teszi különösen értékessé, hogy hazánkban a késő reneszánsz stílusú templomi falfestészetnek nagyon kevés emléke maradt fenn.
A több mint 600 éves templom külső, északi falán látható a Hősök táblája, amelyen a község első világháborús hősi halottainak neve olvasható. De van emléktáblája a második világháború áldozatainak, származási helyüket nevükben őrző XVII. századi református prédikátoroknak, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharc nagyari mártírjának, Fórizs Tibor egyetemi hallgatónak. A templom kertjében találhatunk még a község lakosainak adakozásából 1896-ban emelt millenniumi Kossuth-emlékművet és a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulója tiszteletére emelt Rákóczi-emlékoszlopot is, valamint a Nagyarra jellemző, sajátos alakú, népies búcsú-, illetve búcsúztató verseket őrző fejfákat is megcsodálhatjuk. Nem győzzük kapkodni a fejünket, csak itt el lehetne órákat tölteni…közös fotó a templom előtt, majd lelkész úr még elkísér bennünket a következő állomásig, a Luby-kastélyig.
A szépen felújított Luby-kastély parkjában muszáj leülnünk egy kávéra és egy sörre, hogy megcsodáljuk magát az 1877−79 között épült emeletes kastélyt és az antik rózsák kertjét. A kastéllyal szemben áll a feltehetőleg az 1600-as évek végén épült udvarház és kúria. A köztudatban Luby-kúriaként ismert épület a XIX. század elején került a Luby család tulajdonába és a szatmári Petőfi-kultusz szempontjából felbecsülhetetlen értéket képvisel, ugyanis ez az egyetlen ma is meglévő épület, amelyben Petőfi Sándor biztosan megszállt. A Lubyak első nagyari udvarházában vendégeskedő, reformkori irodalmi és közéleti személyiségek, köztük Petőfi Sándor emlékét az épület udvar felőli falán emléktábla is hirdeti.
A települést a Kisar felé vezető úton hagyjuk el, majd a község határában betérünk egy földútra, mely hamarosan megszűnik és egy vadcsapássá válik. El is nevezzük gyorsan Petőfi ösvénynek, és egy sűrű csalánoson, majd egy kukoricáson átkelve hamarosan elérjük újra a tiszai gáton haladó már jól ismert piros sáv jelzést. Ezen érkezünk Kisarra, elhaladunk a református templom mellett, majd jobbra kanyarodunk és átkelünk a Tisza felett átívelő hídon, melynek túl oldalán már vár a cél, Tivadar. A Hídfő söröző teraszán aztán mindenki megkapja a jól megérdemelt díjazást, emléklapot és kitűzőt, tapsot és kézfogást. Na és persze a köszönetet, hogy fontosnak tartotta és jelenlétével kiállt Kárpátalja, és az ott élő magyarság mellett.
Erre a túrára igazán illik a mondás, miszerint “a kevesebb, néha több”, hiszen ez az út most nem a nagy létszámtól, a rengeteg szintemelkedéstől, a hosszú távtól vagy a gyönyörű panorámáktól lesz emlékezetes. Nem voltunk sokan, nem mentünk igazán hosszúnak nevezhető távot, csak 35 méter volt a szintemelkedés, mindössze pár települést érintettünk, de mégis, akik eljöttek azok biztosan a szívükben őrzik majd a táj szépségét, a helyiek vendégszeretetét, a baráti szavakat és mindazt a rengeteg élményt, amit a Szatmári-Tiszaháton szereztünk. A jövőben még biztosan visszatérünk szervezett formában is erre a vidékre, hiszen rengeteg szépség és történelmi emlék vár még ránk, nem beszélve a Tiszáról. Ha lesz rá szándék, jövőre egy 2 napos, kenuzással egybekötött túrát is szervezhetünk augusztus végére.
Szeretnétek?