Augusz­tus vége szá­mom­ra a gond­ta­lan­ság, a fel­hőt­len napok, az aktív pihe­nés, a töl­tő­dés, a szü­lő­föl­dem tája­in tett baran­go­lá­sok, a csa­lád­tag­ja­im­mal töl­tött idő, egy­szó­val a nyá­ri vaká­ció végét jelen­ti, ennek elle­né­re utób­bi évek­ben van, ami miatt még­is várom: a Határ­va­dász túra­hét.

Idén augusz­tus 10–19. között szer­vez­ték meg Kohl And­rás és dr. Papp Ist­ván Gyu­la bará­ta­ink a hetet, mely­nek során túrák­kal emlé­kez­tünk hon­vé­de­ink bátor­sá­gá­ról, becsü­le­tes helyt­ál­lá­suk­ról, akik véd­ték hazánk egy­ko­ri hatá­rát, meg­tet­ték, amit meg lehe­tett ten­ni, sőt annál sok­kal, de sok­kal töb­bet. Végig­men­ni az egy­ko­ri futó­ár­ko­kon, lát­ni a bun­ke­re­ket, meg­fi­gye­lő­ál­lá­so­kat, töl­tény­hü­velyt, lősze­res láda rozs­dás marad­vá­nya­it vagy isme­ret­len kato­nák kőha­lom­mal borí­tott sír­em­lé­két meg­ta­lál­ni az erdő­ben — amik bizo­nyít­ják, hogy 1944 őszén heves har­cok dúl­tak a szü­lő­föl­de­men – iga­zán külö­nös, leír­ha­tat­lan érzés.

E sok­szor meg­ha­tó, cso­dá­la­tos, élmény­dús túra­hét­ből eme­lem ki a 32-es határ­va­dá­szok emlék­tú­rá­ját, mely idén a Haza­já­ró Kupa része is volt, s mely­re augusz­tus 17-én, szom­ba­ton került sor.

Ezt a túrát Sebő Ödön: A halál­ra ítélt zász­ló­alj című köny­ve ihlet­te. Ez a vissza­em­lé­ke­zés nem­csak egy­sze­rű hábo­rús doku­men­tum­könyv, hanem sze­rel­mes­könyv Erdély­ről. Mély áhitat­tal, sze­re­tet­tel, lel­ke­se­dés­sel ír a tájak­ról, embe­rek­ről, a szé­kely kato­ná­i­ról illet­ve a gyi­me­si har­cok­ról. Sebő had­nagy sza­bad­ide­jé­ben sokat túrá­zott, jár­ta a vidé­ket, s így jó terep­is­me­re­té­nek köszön­he­tő­en harc nél­kül tud­ta kive­zet­ni kato­ná­it a Gyi­me­sek­ből, miu­tán a Vörös Had­se­reg 1944-ben elér­te hazánk ezer éves hatá­rát, s a romá­nok átál­lá­sa után a Kele­ti-Kár­pá­tok több átjá­ró­já­ban is betör­tek.  Ezt később rész­le­te­sen leír­ta köny­vé­ben, s így szü­le­tett meg az emlék­tú­ra gon­do­la­ta. A nyír­egy­há­zi Kelet-Magyar­or­szá­gi Spe­ci­á­lis Men­tők kez­de­mé­nye­zé­sé­re 2010-ben jelöl­ték ki a túra­út­vo­na­lat a Sebő Ödön által leírt kitö­rés nyom­vo­na­lán. A jól követ­he­tő sár­ga kereszt jel­zé­sek mel­lett a kihe­lye­zett táb­lá­kon folya­ma­to­san rész­le­te­ket olvas­ha­tunk a könyv­ből.

A túra nap­ján reg­gel 8 órá­tól volt a regiszt­rá­ció a hideg­sé­gi Fatá­nyé­ros pan­zi­ó­nál, ahol a jubi­le­u­mi túra póló­ja és kitű­ző­je mel­let az EKE bakancs kilen­ce­dik zseb­köny­vét is meg lehe­tett vásá­rol­ni, a 32-es határ­va­dász emlék­tú­rá­ról.  A köny­vecs­két szer­ző­je, dr. Kovács Lehel Ist­ván, az EKE elnö­ke a hely­szí­nen dedi­kál­ta.

Min­dig jó érzés lát­ni az elő­ző évek­ben meg­is­mert arco­kat Sop­ron­tól Komá­ro­mon át Sep­si­szent­györ­gyig, talál­koz­ni a magyar­or­szá­gi túrák állan­dó részt­ve­vő­i­vel, de jó üdvö­zöl­ni új túra­tár­sa­kat is, akik idén is vol­tak szép szám­mal.

Regiszt­rá­ció után dr. Papp Ist­ván Gyu­la, a Kelet-Magyar­or­szá­gi Spe­ci­á­lis Men­tő Egye­sü­let alel­nö­ke, a túra ala­pí­tó­ja, meg­ál­mo­dó­ja köszön­töt­te a túrá­zó­kat, majd a csí­ki szer­ve­zők részé­ről dr. Péter Szi­lárd vet­te át a szót, rövi­den ismer­tet­ve a túra tör­té­ne­tét, ami mint egy aprócs­ka mus­tár­mag, ha jó föld­be kerül és növe­ked­ni kezd, úgy nőt­te ki magát az elmúlt tíz évben.

Ezt köve­tő­en a hideg­sé­gi plé­bá­nos, Szil­vesz­ter Imre atya adta Isten áldá­sát a túránk­ra, majd a közös ima után össze­ren­de­ződ­tünk, hogy a 32-es határ­va­dá­szok nyom­do­ka­i­ba lép­ve, a 75 évvel ezelőt­ti keser­ves vissza­vo­nu­lás­ra emlé­kez­ve pon­to­san köves­sük a kitö­rés útvo­na­lát.

Új és régi túra­tár­sak­kal beszél­get­ve halad­tunk a Kovás-pata­kán a Naska­lat irá­nyá­ba. A leg­me­re­de­kebb emel­ke­dő előtt pihe­nőt tar­tot­tunk, több alka­lom­mal is „Erdélyt, egész­sé­get!” kíván­tunk, majd így meg­erő­söd­ve halad­tunk tovább egé­szen a Kond­ra-keresz­tig. Ez a sza­kasz nagyon mere­dek, nem iga­zán beszél­ge­tős rész, így volt alkal­mam sze­mé­lyes emlé­ke­zés­re. Eszem­be jutot­tak a kato­nák, akik nem szá­raz, nap­sü­té­ses idő­ben, vidám beszél­ge­té­sek köze­pet­te, hanem éjsza­ka, eső­ben, sok­kal nehe­zebb körül­mé­nyek között vol­tak kény­te­le­nek meg­ten­ni ezt az utat. S köz­ben eszem­be jutott az a fel­irat, amit egyik nyá­ri baran­go­lá­som­kor egy alcsí­ki keresz­ten lát­tam: „Múl­tunk a remé­nyünk, Krisz­tus a jövőnk!”

Így érkez­tünk meg a Kond­ra-kereszt­hez, ahol Pre­gi­tzer Fru­zsi­na szí­nész­nő vers­sel, Bata Haj­nal­ka pedig nép­dal­lal tisz­tel­gett a hon­vé­dő kato­ná­ink előtt, majd közö­sen éne­kel­tük el a Szó­za­tot.

Ragyo­gó nap­sü­tés volt végig, így eresz­ke­dés köz­ben is több alka­lom­mal pihe­nőt tar­tot­tunk, vagy csak egy­sze­rű­en elidőz­tünk, cso­dál­va a táj leír­ha­tat­lan szép­sé­gét, a Hagy­más-hegy­sé­get, s az egész Felcsí­ki-meden­cét.

Csík­szent­ta­más hatá­rá­ban a helyi fúvós­ze­ne­kar, ásvány­víz, kömé­nyes pálin­ka és kür­tős­ka­lács várt ránk, majd kato­ná­san sor­ba­ren­de­ződ­ve vonul­tunk a helyi kul­túr­ott­ho­nig. Itt Csík­szent­ta­más pol­gár­mes­te­re köszön­tött, fel­idéz­ve vitéz Sebő Ödön főhad­nagy búcsú­ját a csík­or­szá­gi Gyi­me­sek­től 1944 őszén, mielőtt az ezer­éves határt védő kato­ná­i­val kitör­ni kény­sze­rült a szov­jet ost­rom­gyű­rű­ből:

“Az a tény, hogy el kell hagy­ni az ezer­éves határt, az erdő­ket, fenyő­ket, dom­bo­kat, hegye­ket, vala­mi mély­sé­ges szo­mo­rú­ság­gal töl­tött el. Akár a hal­dok­ló­nak éle­te ese­mé­nyei, végig­fu­tott az agya­mon egész gyi­me­si éle­tem, ame­lyet mikor ide­jöt­tem talán nem is érté­kel­tem úgy, mint kel­lett vol­na. Az ember akkor döb­ben rá, hogy mit veszí­tett, ami­kor már min­den hiány­zik, és sem­mi sincs töb­bé a helyén. Végig­vo­nult előt­tem egész Erdély: a Gyi­mes völ­gyé­nek szép­sé­ge, han­gu­la­ta, nap­fel­kel­téi, nap­le­men­téi, zúgó feny­ve­sei, fel­szök­ke­nő sza­bad vad­jai. Eszem­be jut­nak a gyö­nyö­rű tája­kon vég­zett baran­go­lá­sa­im, havas uta­kon sível, vagy szá­raz tere­pen gya­log vagy lóhá­ton. Sze­ret­tem vol­na mind­ezt, a gyan­ta­sza­gú erdők­kel, völ­gyek­kel, gyi­me­si vad­vi­rá­gok­kal együtt, úgy ahogy van, magam­mal vin­ni. Emlé­ke­ze­tem­ben ma is ele­ve­nen élnek a Gyi­me­si-szo­ros Tat­ros felé igyek­vő patak­jai. Búcsú­zom tőlük, és most élem át csak iga­zán a vesz­te­sé­get…”

Sebő Ödön: A halál­ra­ítélt zász­ló­alj

A pol­gár­mes­ter úr beszé­de után a helyi gyer­me­kek tán­cos-zenés össze­ál­lí­tá­sát hall­gat­hat­tuk meg. Mint Doki elmond­ta, a túrá­val a múlt­ra emlé­kez­tünk, de a szé­kely­ru­há­ba öltö­zött kis­gyer­me­kek tán­ca azt üze­ni szá­munk­ra: Van jövő!

A hábo­rú és Erdély elve­szett ugyan, de a nem­zet tovább él a Szé­kely­föl­dön és a Kár­pát-Meden­cé­ben, hisz őse­ink véré­ből min­dig új haj­tá­sok sar­jad­nak.

Haza­já­ró, Naska­lat – A halál­ra ítélt zász­ló­alj nyo­má­ban

Biró Emő­ke,
Csík­szent­ki­rály-Kis­kun­ha­las