Szeptember végére esett az immár második alkalommal megrendezett Fehér-Kárpátok Hazajáró Túra. Květná, ha magyarra fordítanánk ennek a kis határmenti falunak a nevét, azt jelentené, virágos, s eme falu üzemi parkolójában várva a hazajárókra, az idő is, s a kedvünk is ekként alakult. Szeptember az utolsó szombatját fogyasztotta, a Nap is ki-kileselkedett a felhők mögül, hogy ő is végig pásztázzon a Fehér-Kárpátok hegyvonulatán, mely nem igazán magasságával tűnik ki társaitól.
Magyarország határvédelmi erődrendszerének részeként funkcionált már a 12. században. A környékbeli várak fontos szerepet töltöttek be az országhatár védelmében, valamint a Vág gázlóin és a Kárpátok hágóin át a szomszédos Morvaországba illetve Csehországba vezető kereskedelmi utak feletti ellenőrzés szempontjából.
A meghirdetett időpontban már mindenki ott toporgott a rajtnál. Méhes Attila, a túra szervezője üdvözölte a csapatot, kiosztotta az útravalót alma s édesség formájában, utána pedig átadta a szót Lőrincz Rolandnak az útvonal megálmodójának, aki szintén köszöntötte az egybegyűlteket, bemutatta az útvonal szépségeit, nehézségeit, beszélt a vidék nevezetességeiről, történelméről. Még egy gyors rajt előtti fotó, s a túravezető Roland indulót fújt, miután szárnysegédje (jómagam) segítségével nekiindult a 32 fős sereg. A lábaknak való erősítés oldható volt jóféle rigófüttyös elixírrel, hiszen jó öt kilométer csak a felfelé kapaszkodásról szólt. Felső-Magyarország és Morvaország ezeréves határán barangoltunk, a Vág és a Morva völgyei között válaszfalként ágaskodó Fehér-Kárpátok legmagasabb csúcsára a Nagy Iharosra (970m) igyekeztünk. Jó nehéz terhet vett a hegység a vállára, hiszen a hátán cipeli a valamikori Magyar Királyság és Morvaország határát. Most Csehország és Szlovákia osztozik ezen a vonulaton, szépen jelzik az ösvény egyik oldalán a szlovák a másikán a cseh határt jelző határkövek. Hát bízzunk benne, hogy lesz még magyar feltámadás, mert amit Isten összeadott azt ember szét nem választhatja.
Időközönként, ahol szép kilátásra leltünk megálltunk egy kis szusszanásra, szomjoltásra, s olykor túravezetőnk Roland bemutatta nékünk a láthatár hegyeit. Szelíden hullámzó hegyek-dombok jellemzik a hegység ezen részét, kiterjedt legelőkkel, kaszálókkal. Felkapaszkodtunk a Holubyho menedékházig, ahol hosszabb pihenőt tartottunk. Megkóstolhattuk a helyi specialitásokat, a „kapusztnyicát” és a juhtúrós galuskát. Előkerültek a jó kis hangulatkarbantartó üdítők is. Felemelkedett hangulatban indultunk neki utunk nagyobbik felének.
Jó kilométert megtettünk, amikor egy negyven méteres, romos épületekkel körbevett kilátótorony emelkedett előttünk. Valamikor katonai kiképzési célokat szolgált. Eléggé rozsdás, elhanyagolt állapotban várakozott sorsára, hát várakozhat is jó sokáig, amíg eldöntik ki is a gazdája. Utána meg is érkeztünk túránk legmagasabb pontjára a Nagy-Iharosra. Elkészült a csúcsfotó, pihentünk, indultunk is tovább. Beérkeztünk az erdőbe. Szép és nyugodt volt itt minden, fülünkben a madarak éneke. Kidőlt, korhadt, mohás fák, sziklák, kis virágok, gombák sokasága. A fák koronáiban szellő játszott, titokzatos súgás-búgás, melyet az ingó levelek támasztanak, s mely másképpen hangzik a bükkben, másképp a tölgyesben, és egészen hiányzik a fenyvesben. Kiérkeztünk egy tágas rétre, ahol békésen legelésző tehenek kíváncsian bámultak bennünket. Egy terebélyes fa alatt ismét erőt gyűjtött a társaság. Már közel volt a cél, hiszen láttuk a kis falu templomtornyát. Erdők-mezők mozaikjai alkotta rendkívül változatos élőhelyeknek köszönhetően igen gazdag növény és állatvilággal rendelkezik ez a térség. A terület egyik jellemző kincse a helyi virágos hegyi rétek, orchidea harminc faja található itt meg. Mi éppen az őszi kikerics virágzását csodálhattuk meg. Átszeltük a mezőt, s beérkeztünk a faluba.
A célban már várt bennünket Attila, s a jól megérdemelt oklevelek s kitűzők. Nagyszerű, kitartó csapat, jó szervezés, jó vezetés. Dicséret az összes teljesítőnek! Külön gratuláció járt a csapat legfiatalabb túrázójának, egy három esztendős kislánynak, ki széles mosollyal vette át jutalmát. Búcsút intettünk egymásnak és megfogadtuk, hogy jövőre ismét találkozunk a Fehér-Kárpátokban, hiszen ez a vidék telis-tele van felfedezni s látnivalókkal. Jókai is hasonlóképp látta, s gondolta:
„Valami fekszik e tájon. Csák Máté büszkesége, Petrőczy dacolása, Thököly rajongása, Rákóczy honszerelme, Báthory Erzsébet tetszelgő kegyetlensége, Beczkó bolondsága, Stibor örjöngése kel és száll itt örökké, felhő alakban, köd alakban, lehull a fáról a levéllel s újra kihajt a bimbóval.“
Jókai Mór: A Vág völgye
Köszönet a támogatóknak és a segítőknek: Hazajáró Honismereti és Turista Egylet, Méhes Csaba, Méhes Attila, Lőrincz Roland, Szüllő Judit
A beszámolóért külön köszönet Szüllő Judit.