2. Fehér – Kárpátok Hazajáró Túra

2. Fehér – Kárpátok Hazajáró Túra

Szep­tem­ber végé­re esett az immár máso­dik alka­lom­mal meg­ren­de­zett Fehér-Kár­pá­tok Haza­já­ró Túra. Květ­ná, ha magyar­ra for­dí­ta­nánk ennek a kis határ­men­ti falu­nak a nevét, azt jelen­te­né, virá­gos, s eme falu üze­mi par­ko­ló­já­ban vár­va a haza­já­rók­ra, az idő is, s a ked­vünk is ekként ala­kult. Szep­tem­ber az utol­só szom­bat­ját fogyasz­tot­ta, a Nap is ki-kile­sel­ke­dett a fel­hők mögül, hogy ő is végig pász­táz­zon a Fehér-Kár­pá­tok hegy­vo­nu­la­tán, mely nem iga­zán magas­sá­gá­val tűnik ki tár­sa­i­tól.

Magyar­or­szág határ­vé­del­mi erőd­rend­sze­ré­nek része­ként funk­ci­o­nált már a 12. szá­zad­ban. A kör­nyék­be­li várak fon­tos sze­re­pet töl­töt­tek be az ország­ha­tár védel­mé­ben, vala­mint a Vág gáz­ló­in és a Kár­pá­tok hágó­in át a szom­szé­dos Mor­va­or­szág­ba illet­ve Cseh­or­szág­ba veze­tő keres­ke­del­mi utak felet­ti ellen­őr­zés szem­pont­já­ból.
A meg­hir­de­tett idő­pont­ban már min­den­ki ott topor­gott a rajt­nál. Méhes Atti­la, a túra szer­ve­ző­je üdvö­zöl­te a csa­pa­tot, kiosz­tot­ta az útra­va­lót alma s édes­ség for­má­já­ban, utá­na pedig átad­ta a szót Lőrincz Roland­nak az útvo­nal meg­ál­mo­dó­já­nak, aki szin­tén köszön­töt­te az egy­be­gyűl­te­ket, bemu­tat­ta az útvo­nal szép­sé­ge­it, nehéz­sé­ge­it, beszélt a vidék neve­ze­tes­sé­ge­i­ről, tör­té­nel­mé­ről. Még egy gyors rajt előt­ti fotó, s a túra­ve­ze­tő Roland indu­lót fújt, miu­tán szárny­se­géd­je (jóma­gam) segít­sé­gé­vel neki­in­dult a 32 fős sereg. A lábak­nak való erő­sí­tés old­ha­tó volt jófé­le rigó­füttyös eli­xír­rel, hiszen jó öt kilo­mé­ter csak a fel­fe­lé kapasz­ko­dás­ról szólt. Fel­ső-Magyar­or­szág és Mor­va­or­szág ezer­éves hatá­rán baran­gol­tunk, a Vág és a Mor­va völ­gyei között válasz­fal­ként ágas­ko­dó Fehér-Kár­pá­tok leg­ma­ga­sabb csú­csá­ra a Nagy Iha­ros­ra (970m) igye­kez­tünk. Jó nehéz ter­het vett a hegy­ség a vál­lá­ra, hiszen a hátán cipe­li a vala­mi­ko­ri Magyar Király­ság és Mor­va­or­szág hatá­rát. Most Cseh­or­szág és Szlo­vá­kia osz­to­zik ezen a vonu­la­ton, szé­pen jel­zik az ösvény egyik olda­lán a szlo­vák a mási­kán a cseh határt jel­ző határ­kö­vek. Hát bíz­zunk ben­ne, hogy lesz még magyar fel­tá­ma­dás, mert amit Isten össze­adott azt ember szét nem választ­hat­ja.

Idő­kö­zön­ként, ahol szép kilá­tás­ra lel­tünk meg­áll­tunk egy kis szussza­nás­ra, szomj­ol­tás­ra, s oly­kor túra­ve­ze­tőnk Roland bemu­tat­ta nékünk a lát­ha­tár hegye­it. Sze­lí­den hul­lám­zó hegyek-dom­bok jel­lem­zik a hegy­ség ezen részét, kiter­jedt lege­lők­kel, kaszá­lók­kal. Fel­ka­pasz­kod­tunk a Holuby­ho mene­dék­há­zig, ahol hosszabb pihe­nőt tar­tot­tunk. Meg­kós­tol­hat­tuk a helyi spe­ci­a­li­tá­so­kat, a „kapuszt­nyi­cát” és a juh­tú­rós galus­kát. Elő­ke­rül­tek a jó kis han­gu­lat­kar­ban­tar­tó üdí­tők is. Fel­emel­ke­dett han­gu­lat­ban indul­tunk neki utunk nagyob­bik felé­nek.
Jó kilo­mé­tert meg­tet­tünk, ami­kor egy negy­ven méte­res, romos épü­le­tek­kel kör­be­vett kilá­tó­to­rony emel­ke­dett előt­tünk. Vala­mi­kor kato­nai kikép­zé­si célo­kat szol­gált. Elég­gé rozs­dás, elha­nya­golt álla­pot­ban vára­ko­zott sor­sá­ra, hát vára­koz­hat is jó soká­ig, amíg eldön­tik ki is a gaz­dá­ja. Utá­na meg is érkez­tünk túránk leg­ma­ga­sabb pont­já­ra a Nagy-Iha­ros­ra. Elké­szült a csúcs­fo­tó, pihen­tünk, indul­tunk is tovább. Beér­kez­tünk az erdő­be. Szép és nyu­godt volt itt min­den, fülünk­ben a mada­rak éne­ke. Kidőlt, kor­hadt, mohás fák, szik­lák, kis virá­gok, gom­bák soka­sá­ga. A fák koro­ná­i­ban szel­lő ját­szott, titok­za­tos súgás-búgás, melyet az ingó leve­lek támasz­ta­nak, s mely más­kép­pen hang­zik a bükk­ben, más­képp a töl­gyes­ben, és egé­szen hiány­zik a feny­ves­ben. Kiér­kez­tünk egy tágas rét­re, ahol béké­sen lege­lé­sző tehe­nek kíván­csi­an bámul­tak ben­nün­ket. Egy tere­bé­lyes fa alatt ismét erőt gyűj­tött a tár­sa­ság. Már közel volt a cél, hiszen lát­tuk a kis falu temp­lom­tor­nyát. Erdők-mezők moza­ik­jai alkot­ta rend­kí­vül vál­to­za­tos élő­he­lyek­nek köszön­he­tő­en igen gaz­dag növény és állat­vi­lág­gal ren­del­ke­zik ez a tér­ség. A terü­let egyik jel­lem­ző kin­cse a helyi virá­gos hegyi rétek, orchi­dea har­minc faja talál­ha­tó itt meg. Mi éppen az őszi kike­rics virág­zá­sát cso­dál­hat­tuk meg. Átszel­tük a mezőt, s beér­kez­tünk a falu­ba.

A cél­ban már várt ben­nün­ket Atti­la, s a jól meg­ér­de­melt okle­ve­lek s kitű­zők. Nagy­sze­rű, kitar­tó csa­pat, jó szer­ve­zés, jó veze­tés. Dicsé­ret az összes tel­je­sí­tő­nek! Külön gra­tu­lá­ció járt a csa­pat leg­fi­a­ta­labb túrá­zó­já­nak, egy három esz­ten­dős kis­lány­nak, ki szé­les mosollyal vet­te át jutal­mát. Búcsút intet­tünk egy­más­nak és meg­fo­gad­tuk, hogy jövő­re ismét talál­ko­zunk a Fehér-Kár­pá­tok­ban, hiszen ez a vidék telis-tele van fel­fe­dez­ni s lát­ni­va­lók­kal. Jókai is hason­ló­képp lát­ta, s gon­dol­ta:


„Vala­mi fek­szik e tájon. Csák Máté büsz­ke­sé­ge, Pet­rő­czy daco­lá­sa, Thö­kö­ly rajon­gá­sa, Rákó­czy hon­sze­rel­me, Bátho­ry Erzsé­bet tet­szel­gő kegyet­len­sé­ge, Becz­kó bolond­sá­ga, Sti­bor örjön­gé­se kel és száll itt örök­ké, fel­hő alak­ban, köd alak­ban, lehull a fáról a levél­lel s újra kihajt a bim­bó­val.
Jókai Mór: A Vág völ­gye


Köszö­net a támo­ga­tók­nak és a segí­tők­nek: Haza­já­ró Hon­is­me­re­ti és Turis­ta Egy­let, Méhes Csa­ba, Méhes Atti­la, Lőrincz Roland, Szül­lő Judit

A beszá­mo­ló­ért külön köszö­net Szül­lő Judit.