Június huszonnyolcadika, szombat reggel nyolc óra ott talált bennünket egy takaros, hangulatos felvidéki falucska Vöröskő egyik kis parkolójában.

Az időpont módosult a múlt évhez képest, a Csallóközi Hazajáró Túra időpontjával lett megcserélve, de melegből itt sem kaptunk sokkal kevesebbet, nem kellett a nagykabát. Kellemes szellő szaladt alá a Jávoros felől, illantak a felhők puha párnásan felé a Fátrának. Zápor verte még az este az erdőt, rétet, falvakat, a sziklákat, a várakat, rezegtek még az eső csöppjei, de mire felértünk a kilátóhoz Lednic fölé a Nap képe már kikerekedett mosolyogva. Kis várakozás után össze is gyűlt a csapat. Méhes Attila, s jómagam üdvözöltük a jókedvű hazajárókat.

A Kárpátok csúcsainak meghódítása már hosszú ideje a túrázók legnépszerűbb célkitűzései közé tartozik, noha a Kárpátok magashegységnek számít, a legfeljebb kétezer néhány száz méter magas csúcsainak legtöbbje a túrázók számára elérhető. Természetesen a csúcsok megmászása komoly erőfeszítést, gyakran többórás menetelést igényel, ugyanakkor a környező hegységekre nyíló lélegzetelállító kilátás bőven kárpótol a nehézségekért. A mi negyvenkét fős csapatunk most nem csúcshódításra indult, hanem Lednic várnak meghódítására, és a falu feletti egyik sziklaszirt gyönyörűszép panorámát kínálgató kilátópontjára. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, pár mondat még a Fehér-Kárpátokról, melyre Jókai Mór is itt jártakor rácsodálkozott. Északnyugati-Kárpátok vonulata ez, mely Felső-Magyarország és Morvaország ezeréves határát hordozza a hátán. Nem hiába hívják Fehér-Kárpátoknak, szikrázó napsütésben fehéren szikráznak itt a sziklái is. Csupa mészkőszikla a táj, az erdők mélyzöldje, a rétek aranyszíne álomszép összhangban olvad össze egymással. Hatalmas mészkőszirtek sorakoznak végeláthatatlanul a Fehér-Kárpátok gerincén, végül olybá tűnik az egész, mintha megannyi várerődítmény volna, vagy pedig kővé merevedett hadseregek katonás sora. Pont úgy nézett le ránk Vöröskő felett meredező sziklaszirt is.

Elindultunk a kék jelzésen, hát jól beillett egy kiadós reggeli edzésnek az út eleji, jó pár kilométer hosszú, meredek kaptató. A reggeli felhős ég is derengeni kezdett, mire felértünk az első pihenőhelyünkre, egy pompás kis rétre, ahol a távolból néztek vélünk farkasszemet a vöröskői sziklaszirtek. Letelepedtünk, előkerültek az elemózsiák, a frissítő, fáradtságot elűző italok.

A pihenő után vidáman indultunk tovább, erdőn, réteken keresztül, hol őzek, szarvasok, vaddisznók, rókák, hiúzok, s fürge nyulak járnak. Nem kellett sokat menetelnünk, máris előbukkantak Lednic várának romjai, mely büszkén mutogatta magát Lednic falu feletti meredek sziklán. A XIII. század közepén épült királyi várként, amit aztán a császári seregek a XVIII. század elején tönkretettek. Őrsége egyképp ellenőrizte mind Morvaország, mind a Vág völgye felé vezető utat. A várat függőlegesen emelkedő, csipkés sziklafal köré emelték, a tetők s a boltozatok közvetlenül a sziklafalra nehezedtek. A vár egyik részéből a másikba alagút vezetett, a legfelső toronyba nyolcvan sziklába vájt lépcsőn lehetett feljutni. Megmászása ma is jeles turistateljesítménynek számít. Bátorságot hozzá a vár alatti vendéglőben gyűjtögettük. Pár eurós belépőjegyek ellenében mehettünk be a várba, ahol felújítási munkák zajlanak. A sziklalépcsőkhöz a vár falához erősített fémből készült létrán lehetett felkapaszkodni a lépcsőkig. Akikben volt annyi bátorság, hogy azokat is megmásszák, páratlan, csodás kilátás tárult szemei elé. E sziklacsúcs tetején egy torony maradéka búsong vagy háromszáz éve, s a világ múlásán tűnődik. Ha felkapaszkodsz, és szétnézel a szédítő mélység fölött, a vidék urának érezheted maga. Hát mi megtettük, még a csapat legfiatalabb túrázói is.

Azután a falak árnyékában elmeséltem a csapatnak két várról szóló mondát. Az egyikben szereplő szép Katalin szellemét a falusiak néha látják fehér ruhában sétálgatni a vár csipkés sziklafalán. A helyi templomban történt eljegyzése napján a várúr megkívánta és elhurcoltatta őt a várba. Katalin azonban fehér ruhába öltözve megszökött és a várfalról levetette magát a mélybe. A vár aljában fakadó forrást is róla nevezték el, s ki annak vizéből iszik, hát bizony csoda vár rá. Ismét egy kis pihenő a vendéglőben, hol hűsítő komlódzsúszt, jó hideg kofolát csapoltak, finom pizzát sütöttek, hogy aztán erősen és frissen, jókedvvel és derűvel meneteljünk túránk lenyűgöző panorámával büszkélkedő szirtjére, mely a falu felett már hívogatott minket.

A túra elején ígértem a csapatnak, hogy mire oda felérünk hétágra fog sütni a Nap, s lám a kételkedés ellenére pont úgy is lett. Hűs fák alatt, szikrázó aranyszínű réteken keresztül, hol a bokrok közt gyík osont, tücskök ciripeltek gondtalanul, fejünk körül citromlepkék, erdei, fecskefarkú lepkék pillangóztak, a szél felénk hajtotta a bódító nyár illattát, elértünk túránk fordulópontjához. Készültek a szebbnél szebb fotók: pózolós, zászlós. Itt készült el a csapatról a közös fotó is, melyen büszkén feszítettük ki a Hazajáró lobogóját, s ígértük jövőre innen folytatjuk tovább a hazajáró végtelen útját. Miután megpihentünk leheveredve a jó illatú mező virágjai közé, megvitattuk a világ dolgait, újult erővel tértünk vissza kiindulópontunkhoz, Vöröskőre. Itt mindenki megkapta jól megérdemelt jutalmát, egy csodaszép kitűzőt és oklevelet, nagy gratuláció kíséretével. Attilával mindenkinek köszönetet mondtunk, hogy eljöttek, s együtt tölthettünk el egy csodás, jókedv szőtte szombati napot. Kik siettek hazafele, jó utat kívántunk nékik, kik nem, azokkal a közeli cukrászdában még jókat beszélgettünk, megkóstoltuk a helyben sütött finom süteményeket. Voltak akik már pénteken érkeztek, mint ahogy mi is, s vasárnapig maradtak, hisz kifogyhatatlan az a sok látnivaló szép a környéken.

Nagyon szépen köszönjük a segítséget mindenkinek, ki bármilyen formában hozzájárult a szervezéshez, köszönet Méhes Attilának, ki a túra főszervezője, jómagam a szárnysegédje, s még köszönet Nagy Perge Lászlónak, ki megtervezte pólónkra azt a csodás egyedi mintát, mely nagy tetszést aratott a túrán.

A már említett kétszáz éve született Jókai Mór a természet szeretetét számos művében megmutatta, s azt nemcsak szépsége miatt kedvelte, hanem mert az emberi élet és sors alakulásának szerves részét látta benne. Egy tollából írt idézettel zárom soraimat:

„Ország, világ, korszellem átalakul, idomul az idővel, az a vidék maga külön is alakít idomít, s hagyományos befolyását nem szünteti meg, s mint egy örökké tartó álom belerémlik az ébrenlétbe”

Jókai Mór: A Vág völgye
Írta: Szüllő Judit