Már a gyü­le­ke­ző­hely is magá­ért beszélt, hisz egy olyan legen­dás hely­re szó­lí­tott min­ket a túra novem­ber máso­dik hét­vé­gé­jé­nek hűvös reg­ge­lén, ami az egyik tör­té­net sze­rint, akik innen isz­nak vizet, azok soha nem szűn­nek meg sze­ret­ni.

Itt a Cso­da­for­rás tövé­ben talál­ko­zott össze egy marok­nyi csa­pat, ami aztán kisebb vára­ko­zá­si idő után már nem is tűnt marok­nyi­nak, hisz har­minc körü­li lét­szám­mal vág­tunk neki a nap­nak. A Bihar­fü­red hatá­rá­ban talál­ha­tó, állí­tó­lag gyó­gyí­tó hatást kivál­tó for­rás adta kez­dő hely­szí­nét az idén 13. alka­lom­mal meg­ren­de­zett Beth­len Gábor Emlék­tú­rá­nak.

A túra­ve­ze­tő házi­gaz­da ezút­tal is — a jelen­leg leg­több nyol­cez­res csúccsal ren­del­ke­ző élő magyar‑, Var­ga Csa­ba volt, aki egy rövid ismer­te­tő kere­té­ben tájé­koz­tat­ta a meg­je­len­te­ket az útvo­nal­lal kap­cso­la­tos leg­fon­to­sabb tud­ni­va­lók­ról. Bár kora reg­gel hideg arcát mutat­ta az idő­já­rás, biza­ko­dás­ra adott okot az aznap­ra elő­re­jel­zett szá­raz, nap­sü­té­ses túra­idő, vala­mint az az indu­ló, amit helyi bará­ta­ink éne­kel­tek.
Első állo­má­sunk némi emel­ke­dő után egy mezőn lévő kereszt­nél volt, itt tűnt fel elő­ször az úti­cél, az 1792 magas Bocs­ás­za, meg­mu­tat­va rész­ben kopár, rész­ben bozó­tos felü­le­tét. Néhány fény­kép készí­té­se és némi ele­mó­zsia elfo­gyasz­tá­sa után indul­tunk tovább előbb a sár­ga jel­zé­sen bő 300 métert eresz­ked­ve, majd egy komo­lyabb emel­ke­dő után a kék keresz­ten kapasz­kod­tunk fel a mél­tán híres Ördög­ma­lom víz­esés­hez. A Vigyá­zó-hegy­ség nyu­ga­ti olda­lá­nak víz­esé­se 20 méter­ből zuhan alá, cso­dá­la­tos lát­vány volt a hatal­mas fenyők között a rész­ben már befa­gyott víz­esést meg­cso­dál­ni, mely így egy kis íze­lí­tőt is adott hogyan is fest­het télen a lát­vá­nya.

Ezután követ­ke­zett egy inten­zív szer­pen­ti­nes emel­ke­dés fel egé­szen a Bocs­ás­za csú­csig, amit köz­vet­le­nül a csúcs alatt olyan, szin­te átha­tol­ha­tat­lan borok­ás takart, hogy sok eset­ben fel­me­rült, hogyan jutunk át raj­ta és vajon hova érünk ki belő­le. Amint azon­ban fel­ér­tünk a csúcs­ra gyö­nyö­rű pano­rá­ma tárult elénk. Ragyo­gó nap­sü­tés­ben tel­je­sen belát­tuk a Bihar-hegy­ség szí­nét javát: az óra járá­sá­val meg­egye­ző­en indul­va tekin­tet­tünk előbb a Dra­gan víz­tük­ré­re, majd onnan tovább a Vigyá­zó, az Öreg-havas míg végül a tava­lyi túra cél­pont­ja a Bihar-csú­csa lát­szott. Ren­ge­teg fotó és videó készült a táj­ról, miköz­ben kipi­hen­tük az ide veze­tő utat. Mielőtt vissza indul­tunk vol­na a bihar­fü­re­di kiin­du­ló­pont­hoz, nem marad­ha­tott el a közös ének­lés fent a csú­cson: a Magyar és a Szé­kely him­nusz is élet­re kelt közel 1800m magas­ság­ban.
Elő­ze­te­sen kérés volt, hogy legyen nálunk fej­lám­pa, mely tanács hasz­nos­nak is bizo­nyult, hisz az utol­só négy-öt kilo­mé­tert már sötét­ben tet­tük meg vissza az autó­ink­hoz. Így viszont átél­het­tük a leme­nő nap és a teli­hold lát­vá­nyát, vala­mint a söté­te­dés­sel bekö­szö­nő ismét hűvö­sö­dő idő­já­rást, ugyan­úgy ahogy a reg­gel is indult.

A nap végén pedig a váras­fe­ne­si pan­zi­ó­ban jól meg­ér­de­melt vacso­ra várt, amit haj­na­lig tar­tó zenés mulat­ság és beszél­ge­té­sek zár­tak.

A beszá­mo­ló­ért külön köszö­net Bal­la-Sza­bó Kla­u­di­á­nak és Bal­la Zol­tán­nak, a fény­ké­pe­kért Gaj­dics Krisz­ti­án­nak.