A külön­le­ges han­gu­la­tú város­ka tör­té­ne­te szo­ro­san össze­függ a bányá­szat­tal, hisz már az ókor óta arany és ezüst után kuta­kod­tak itt, nem kevés siker­rel. Sel­mec­bá­nya a közép­kor­tól hosszú évszá­za­do­kon át bányá­i­ról, arany­mű­ve­se­i­ről és isko­lá­i­ról messze híres váro­sa volt hazánk­nak. Oly­annyi­ra, hogy 1762-ben itt jött lét­re a világ első bányá­sza­ti aka­dé­mi­á­ja, és 1782-ben — Pozsony és Deb­re­cen után – már a Király­ság har­ma­dik leg­né­pe­sebb váro­sa volt, a maga 23 ezer lako­sá­val. Ma már csu­pán nyol­cez­ren élnek itt, első­sor­ban a turiz­mus­ra hagyat­koz­va. A bel­vá­ros 1993 óta a világ­örök­ség részét képe­zi.

Mere­dek ormon áll Sas­kő egy­ko­ri várá­nak rom­ja. Tör­té­ne­te a 14. szá­za­dig nyú­lik vissza. Nagy Lajos király ide­jé­ben Vesszős mes­ter volt Sas­kő ura; hat falut fog­lal el Sel­mecz bánya­vá­ros­tól, és Szo­bo­nya Lász­ló sas­kői vár­ka­pi­tány 1352-ben kirá­lyi írott parancs­ra adta vissza az elko­bo­zott fal­va­kat a város­nak. Zsig­mond király e várat 1424-ben fele­sé­gé­nek, Bor­bá­lá­nak adja; majd a Lip­pay csa­lá­dé lett; utóbb Beat­rix király­né Dóczy Orbán­nak, a nagy tekin­té­lyű egri püs­pök­nek aján­dé­koz­ta. A vár a Dóczy­ak bir­to­ká­ban maradt 1648-ig; ekkor a csa­lád kihalt és bir­to­ka­ik a kincs­tár­ra száll­tak. 1677-ben Thö­kö­ly Imre fog­lal­ta el, majd a Rákó­czi sza­bad­ság­harc után az enyé­sze­té lett.

Sas­kő urai a 13. szá­zad­ban sze­met vetet­tek a szom­szé­dos Sel­mec­hez tar­to­zó Feh­ér­bá­nyá­ra, siker­te­le­nül. Az ezüst­jé­ről ismert Béla­bá­nya csak később vált el Sel­mec­bá­nyá­tól, majd 1450-ben váro­si ran­got kapott. A köz­pont­ban ma is áll a 13. szá­zad­ban, késő­ro­mán stí­lus­ban épült Szent János kato­li­kus plé­bá­nia­temp­lom.

A bacsó­fal­vi egyi­ke azok­nak a hegy­ség­re jel­lem­ző művíz­tá­ro­lók­nak, melye­ket — mivel Sel­mec­bá­nyá­nak nem vol­tak ter­mé­sze­tes víz­fo­lyá­sai — a múlt­ban a bányák víze­lá­rasz­tá­sa cél­já­ból ala­kí­tot­tak ki a 16. szá­zad­tól kez­dő­dő­en, a vilá­gon egye­dül­ál­ló víz­gaz­dál­ko­dá­si rend­szert hoz­va lét­re. A több mint 60 víz­tá­ro­ló­ból mára alig több mint 20 maradt, amik nap­ja­ink­ban — főleg nyá­ron — turisz­ti­kai célo­kat szol­gál­nak.

A Szit­nya csú­csá­ról a zöld jel­zé­sen halad­va érjük el Illést. A falu temp­lo­ma állí­tó­lag hazánk leg­ré­geb­bi temp­lo­mai közül az egyik.

1009 m magas. A Szit­nyát a hagyo­mány sze­rint még a XVI. szá­zad­ban is Atti­la hegyé­nek nevez­ték. A hegy­ség korai nép­sze­rű­sé­gét jel­zi, hogy a szik­lák fölöt­ti csú­cson még 1727-ben Kohá­ry Mik­lós her­ceg épít­te­tett pavi­lont, s miu­tán az vil­lám­csa­pás foly­tán elpusz­tult, később Coburg Fülöp her­ceg újra­épít­tet­te és a magyar turis­ta-egye­sü­let ren­del­ke­zé­sé­re bocsá­tot­ta. Ma már hasz­ná­la­ton kívül van a ház.

A falu neve­ze­tes­sé­ge a 18. szá­zad köze­pén épí­tett késő góti­kus kas­tély, mely évszá­za­do­kon át a Hont vár­me­gye főis­pán­ja­it adó Kohá­ry, majd a Coburg csa­lád bir­to­kát képez­te. Megye­gyű­lé­se­ket is tar­tot­tak a falai között, s a kas­tély arról is neve­ze­tes, hogy egy esz­ten­dő szim­bo­li­ká­ja alap­ján épí­tet­ték: ha van türel­münk meg­szá­mol­ni, kide­rül, hogy 4 bejá­ra­ta, 12 kémé­nye, 7 árkád­ja, 52 szo­bá­ja és 365 abla­ka van.