Algyógy fölött héví­zes for­rá­sok tör­nek fel a föld gyom­rá­ból. A Nagy­ági-hegy­ség áldá­sát, a vasas-kénes, jó 30°C‑os vizét már a róma­i­ak is fel­fe­dez­ték. Az óko­ri Ger­mi­sa­ra für­dő­te­lep egy­ko­ri meden­cé­je máig meg­ma­radt. Az 1500-as évek­ben Iza­bel­la király­né újít­tat­ta fel a für­dőt, ahol később több erdé­lyi feje­de­lem mel­lett Apa­ffy Mihály őnagy­sá­ga is szí­ve­sen meg­pi­hent. A für­dő a Monar­chia bol­dog béke­idő­i­ben élte virág­ko­rát. A ter­mál for­rás táp­lál­ta víz­esés lát­tán annak ide­jén Kazin­czy Ferenc is elámult.

Máda fölött a Gyó­gyi-patak egyik ága pazar hasa­dé­kot vájt ki magá­nak. Nyá­ron, ala­csony víz­ál­lás­nál a patak­me­der­ben gázol­va lehet végig­jár­ni, egy alig 4,5 km hosszú túra kere­té­ben, ahol egy gyö­nyö­rű for­rást is meg­cso­dál­ha­tunk.

A magá­ra hagyott kémén­di refor­má­tus temp­lom úgy tűnik győ­ze­lem­re áll az elmú­lás elle­ni küz­de­lem­ben. Tete­je 1999-ben besza­kadt, de kolozs­vá­ri magyar fia­ta­lok össze­fo­gá­sá­val sike­rült meg­men­te­ni a pusz­tu­lás­tól. És ahogy az ég elvett, úgy adott is vala­mit: a mennye­zet besza­ka­dá­sa után a vako­lat alól közép­ko­ri fal­fest­mé­nyek buk­kan­tak elő. Ha kopot­tan is, de szem­be néz velünk a falak­ról Szent Ist­ván, Szent Imre és Szent Lász­ló a 15. szá­zad­ból. Szem­be meg maga a pokol ele­ve­ne­dik meg egy évszá­zad­dal korább­ról.

Élő gyü­le­ke­zet híján ezen a tájon régi sír­kö­vek fel­ira­tai idé­zik a magyar múl­tat.

Nagyrápolt két domb­ján két régi impo­záns épü­let rom­la­do­zik, amik állí­tó­lag egy­kor füg­gő­híd­dal vol­tak össze­köt­ve. A 18. szá­za­di kas­tély urai, a Ráp­ol­ti­ak és a Jósi­kák min­den bizonnyal így rövi­dí­tet­ték meg az utat a refor­má­tus temp­lom­hoz, amely a 13. szá­zad végén épült, közép­ko­ri fres­kó­tö­re­dé­ke­it pedig ma is meg­cso­dál­hat­juk.

Dédács a 18. szá­zad­ban még a Gyu­lay csa­lád bir­to­ka volt.  Arbo­ré­tu­mát Gyu­lay Ferenc kezd­te kiala­kí­ta­ni, azóta a világ min­den tájá­ról 250 féle fa- és cser­je­faj él ben­ne.

Dédács ma már bele­ol­vadt Pis­ki­be. A város nevét hiá­ba keres­sük a pápai tized­jegy­zék­ben, Pis­ki az 1866-ban itt kiala­kí­tott vas­úti cso­mó­pont­nak köszön­he­ti létét. A vas­utas tele­pü­lé­sen 20 év múl­va meg­szer­vez­ték a római kato­li­kus plé­bá­ni­át és temp­lo­mot is épí­tet­tek. Kert­jé­ben a ’48-as emlék­osz­lop­nál évről-évre már­ci­us 15-én egy­be­gyű­lik a kör­nyék magyar­sá­ga. Mert ami­ért Pis­ki neve örök­re beír­ta magát a magyar tör­té­ne­lem­be, az a híres neve­ze­tes csa­ta, amely­ben 1849. feb­ru­ár 9‑én Bem József hon­véd tábor­nok sere­gei meg­álljt paran­csol­tak Puch­ner Antal csá­szá­ri sere­ge­i­nek.

A Sztri­gy felet­ti fahíd jelen­tet­te akkor a hazát. Ahogy Bem is meg­ál­la­pí­tot­ta: „ha elvész a híd, elvész Erdély is.” S a híd a hon­vé­dek kezén maradt, míg Erdély újra magyar ura­lom alá került.