A Sebes-patak mentén fekszik a székelyek egyik ősi központja, Sebes. Erről a vidékről költöztek a székelyek a 12. században a Háromszéki-medence környékére, amit aztán el is neveztek Sepsiszéknek. Helyükre szászok települtek, így lett a környékből Szászsebesszék. A céhektől nyüzsgő szabad királyi várost a török veszély miatt a 14. századtól falakkal övezték, mégsem tudott ellenállni a hódítóknak.

A főtéri Fejedelmek háza már az Erdélyi Fejedelemség korát idézi. Fejedelmi szállás és országgyűlések színhelye is volt. Falai között hunyt el 1540-ben Szapolyai János királyunk.

Volt, hogy a moldvaiakat verte itt Kemény János székely serege, máskor meg Izabella királyné sorsáról döntött a szászsebesi országgyűlés. A kuruc harcok idején a császáriak dúlták fel. A sok viszály meg is ritkította Sebes lélekszámát, amit a 18. században újabb német telepesekkel pótoltak. Az 1848–49-es harcoknak is színtere volt, a piski csatába induló Bem tábornok itt tüntette ki hűséges hadsegédét, Petőfi Sándort. De Mühlbach szász maradt. A többség már a 16. században evangélikussá lett, s át is vették az Árpád-kori bazilikát, amelyet Erdély egyik legnagyobb templomává bővítettek.

A templom mellett már a 14. századtól az iskola jelentette a folytonosságot. Az egykori szász evangélikus gimnázium mai épülete 1865-ből való.

Érdekes ház a városi helyőrség régi székhelye, ami 1861-ben került Franz Binder birtokába. A híres Afrika-utazó a homlokzati frízekben örökítette meg kalandozásait.

De van még itt egy szent hely, ahol a múltba révedés mellett már a jelent is ünnepelhetjük és a szebb jövőben is reménykedhetünk. A 13. századi eredetű ferences templom és kolostor egyszer domonkos, máskor ferences szerzetesei századokon át szolgálták Istent, mígnem 1951-ben az ateista diktatúra elhurcolta innen a barátokat. Csak a 2000-es években térhettek vissza, azóta újra ferences élettel telt meg a felújított épület.

Kelnek is ősi székely település. Érdekesség, hogy a 12. században innen áttelepült székelyek alapították Sepsikálnokot.

Kelnek ősi templomát a település szász elöljáró családja, a Kelnekiek jelentős kővárrá bővítették. A kettős védőfallal körülvett erősség ellenállt Mihály vajda és a tatárok ostromainak is, de a következő századok pusztító árjai és az etnikai földrengések megrendítették Kelneket. Ma már az eltűnt székelyek és szászok után lassan a románok is kisebbségbe kerülhetnek…

Szászorbó öreg hegyi temploma, a Bergkirche ma már magányosan árválkodik. Rég volt, amikor az innen elköltözött székelyek elmentek és benépesítették Orbaiszéket. A helyükre jött szászok aztán ide is templomerődöt építettek. Kellett is a védelem, hisz a hegyeken túlról volt, hogy török rablóportyák, máskor havasalföldi románok törtek be hegyaljára. A krónikák szerint 1599-ben Vitéz Mihály csapatainak vérengzését Orbó 400 családjából csupán 16-an élték túl. De a szászok nem adták fel, újraépítették a falakat, melyek 1658-ban ellenálltak a tatár rohamoknak, és mit ad Isten 1705-ben már a császáriak ostromolták. De napjainkban németnek és magyarnak is csak emléknyomait látjuk az elcsendesült Orbón. Más nyelvet beszélnek már errefelé.

Vartótelekről indulunk, majd a Poarta Raiuluin, vagyis mennyország kapuján belépve a hegység legmagasabb, központi felboltozódására indulunk, a kopottabb Péter csúcs és a sziklásabb Surján gerinceire. De mindenek előtt a Kudzsir-patak forrásvidékére, a Surján alatti katlanba hatolunk be. Itt bújik meg az Erdélyi Kárpát Egyesület szászsebesi osztályának egykori Surján-menedékháza, amit ma már a román katonaság birtokol. A Kudzsiri-havasok vízválasztó gerincének talán leglátványosabb, enyhe eljegesedési nyomokat őrző csúcsa a Surján. Fenyvesekkel övezett déli cirkuszvölgye pazar tengerszemet rejteget, ami a jég fogságába dermedve is szemrevaló.

Az erdőhatár fölé emelkedve láthatjuk, hogy a Kudzsiri-havasok hasonló képet fest, mint a Sebes folyó túloldalán emelkedő keleti szomszédai, a Szebeni-havasok vagy a Lator havas.

A Surján-nyeregből érjük el a vízválasztó gerincet. A Kudzsiri-havasok – a Surján déli leszakadásától eltekintve – nem a Déli-Kárpátokra jellemző, morózus képet nyújtja. Inkább széles, lekoptatott gerincek jellemzik, amelyekből a csúcsok alig emelkednek ki.

A hegység ösvényeit a turisták helyett mindig is inkább a pásztorok taposták. Ahogy a korabeli bulvárlapok beszámoltak róla, a Kudzsiri-havasokban az 1900-as évek elején egy hírhedt rablóbanda garázdálkodott. Három juhász éveken át rettegésben tartotta a havasok vidékét. Két rablógyilkosságot, tizenkét rablást követtek el, végül bíróság előtt feleltek bűntetteikért.

Ma már a pásztorkodás mellett a turizmus is éledezni kezd a havason. Ezt jelzik az Ausel új sífelvonói is.

Az Ausel-csúcsról pazar kilátás nyílik a Páring és a Retyezát minden egyes csúcsára.