"A palócok földje nem hegyvidék, mert nem völgyek süllyednek a hegyek közé, és nem alföld, mert seholsem sík és mindenhonnan látni hegyeket. Az ember itt nem hódította meg a hegyet, mint a Kárpátok egyes vidékein, csak éppen meghúzódott alája. A falvak úgy állnak a hegytömbök körül, mintha lecsúsztak volna róluk. Ezen a tájon nincsenek hegységi emberek, akiknek arcát érdesre fújta a szél és nincsenek alföldi emberek, akik komolyak, nyugodtak, puritánok mint a síkságok arca. A hegyekkel szemközt az Ipoly folyik, lankás partok és érzelmes fűzek között. Nagyokat kanyarodik, mellette üde rétek nyúlnak el, mezei virágokkal és tikkadt falvak sárviskókkal."
Kinek nem térkép e táj, és letekint a Nógrádi-medencén keresztülszaladó Ipolyra, érzi: a Vepor hegységben eredő és közel 250 km-es futás után Szobnál a Dunába torkolló folyó több mint egy vízfolyás. Aki itthon van Palócföldön, tudja: az egykor szabadon kanyargó Ipoly az évezredek alatt gyakori kiöntéseivel gazdag természeti élőhelyeket alakított ki, mígnem jött a mindig telhetetlen ember, és meg nem regulázta. De középső folyásán maradtak még szabályozatlan szakaszai, melyeket ma is értékes folyóparti növényzet, mocsarak, ártéri erdők és széles rétek szegélyeznek. És így van ez a partja mentén élő emberekkel is. Az Ipoly, ami egy évezreden át összekötötte a Hont és Nógrád határán fekvő falvak lakóit, magyart a magyartól elszakító határfolyó lett. Ám az elcsatolt települések népe hittel és kitartással átvészelte a vészkorszakot, s a két oldal kapcsolatai mintha lassan kezdenének újraéledni.