A Gutin és a Kőhát-hegy­ség között fek­szik Akna­su­ha­tag, egy­ko­ri sóbá­nyá­sza­ti köz­pont, ami nem vélet­len, hiszen a Mára és a Kaszó folyá­sa közöt­ti meden­cé­ben egy hatal­mas, 10 négy­zet­ki­lo­mé­te­res, több mint 150 méter vas­tag sótöm­zset rejt a föld. Az ásvány­kin­cset hét­száz éve kezd­ték kiak­náz­ni, főként kül­szí­ni fej­tés­sel. A 18. szá­zad­ban Akna­su­ga­tag már a leg­fon­to­sabb mára­ma­ro­si sóbá­nyász tele­pü­lés volt, sőt a 19. szá­zad végé­re az évi 22 ton­na kiter­melt sót már kes­keny nyom­tá­vú vas­úton jut­tat­ták el Mára­ma­ros­szi­get­re. Suga­tag 20. szá­za­di sor­sa a szo­ká­sos for­ga­tó­könyv sze­rint ala­kult. A romá­ni­á­hoz került bányát 1950-ben bezár­ták, s ma már a sós­vi­zű akna­ta­vak emlé­kez­tet­nek a gaz­dag bánya­múlt­ra. Így a só helyett Erdély leg­na­gyobb akna­ta­va, a Gábor-tó révén a gyógy­tu­riz­mus, az állat­te­nyész­tés és a föld­mű­ve­lés jelen­ti a meg­él­he­tést azok­nak, akik még itt marad­tak.

A Kőhát egyik leg­lát­vá­nyo­sabb ter­mé­szet­vé­del­mi terü­le­te a Tatár-szo­ros. A lenyű­gö­ző lát­ványt az Ist­ván-mező­ből ere­dő pata­kok­nak köszön­het­jük, ame­lyek össze­gyűlt vize egy 600 m hosszú és 90 méter szé­les szur­do­kot vájt magá­nak a Kőhát ande­zi­tes kőze­té­be.

A hul­lá­mos hegy­ol­dalt néhol besza­kadt kal­de­rák teszik vál­to­za­tos­sá. Itt-ott a fel­szín­re tört ande­zit szik­lák, mint a vul­ká­ni múlt néma tanu­kö­vei köszön­te­nek ránk.

Az öt koro­na­vá­ros leg­na­gyob­bi­ka, a kör­nyék ősi fa és sóipa­ri köz­pont­ja a Kőhát lábá­hoz simu­ló Mára­ma­ros­szi­get. A 14. szá­zad­ban ala­pí­tot­ták őse­ink. A város leg­ré­geb­bi épü­le­te a refor­má­tus temp­lom, ami az Árpád-kor­ban Szent Imre tisz­te­le­té­re épült. Mel­let­te talál­ha­tó az egy­ko­ri vár­me­gye­há­za. Mára­ma­ros­szi­get leg­ré­geb­bi műve­lő­dé­si intéz­mé­nye az 1524-ben ala­pí­tott refor­má­tus kol­lé­gi­um volt.

Mára­ma­ros­szi­ge­ten azon­ban a 18. szá­zad­ban barokk stí­lus­ban épült kato­li­kus Isten házát is talá­lunk. A temp­lom mögött talál­ha­tó az egy­ko­ri pia­ris­ta főgim­ná­zi­um.

A város szü­löt­té­nek, Leövey Klá­ra peda­gó­gus­nak a refor­má­tus temp­lom kert­jé­ben állí­tot­tak emlé­ket, de itt talál­ha­tó az 1848–49-es sza­bad­ság­harc­ban hősi halált halt hon­vé­dek emlék­osz­lo­pa is.

Aki a romá­ni­ai kom­mu­niz­mus ellen­sé­ge volt, az hamar a város bör­tö­né­ben, a hír­hedt Ter­ror Házá­ban talál­hat­ta magát. A kegyet­len­ke­dé­se­i­ről hír­hedt bör­tön ma már emlék­hely, de rideg fala­i­ról lemos­ha­tat­la­nul sugá­roz­nak a vörös rém­ura­lom soha el nem évü­lő bűnei. A bör­tönt a hata­lom cini­ku­san csak „Duna mun­ka­te­lep” fedő­név­vel illet­te, mint külön­le­ges mun­ka­egy­sé­get. Ám való­já­ban nem volt más, mint az ország poli­ti­kai és egy­há­zi elit­jé­nek a meg­sem­mi­sí­tő­je.

A nagy­bá­nyai út fölött szebb korok emlé­két hor­doz­za Erdély egyik leg­lát­vá­nyo­sabb falu­mú­ze­u­ma. A Mára­ma­ro­si Nép­raj­zi Múze­um a vidék tör­té­nel­mi kis­tá­ja­i­nak nép­raj­zát, külön­le­ges faépí­té­sze­ti remek­mű­ve­it mutat­ja be. Így éltek erre­fe­lé a magyar, a román és a rutén embe­rek, nem is olyan régen.

Régi koro­na­vá­ros. A 15. szá­zad­tól Hosszú­me­zőn rak­ták tuta­jok­ra a mára­ma­ro­si sóbá­nyák­ban kiter­melt sót. A tele­pü­lés refor­má­tus és kato­li­kus temp­lom­mal is büsz­kél­ked­het. A kato­li­kus temp­lom előtt áll a hosszú­me­zői szü­le­té­sű Bog­dány Mózes és Man­dics Pál negy­ven­nyol­cas hős hon­vé­dek emlék­mű­ve. De pár lépés­sel odébb van itt egy másik emlék­osz­lop is, ami­ről már keve­seb­ben tud­nak. A faosz­lo­pot az öt koro­na­vá­ros címe­re éke­sí­ti. Tövé­ben három kop­ja­fa tra­gi­kus ese­mény­re emlé­kez­tet. 1940-ben, a máso­dik bécsi dön­tést meg­elő­ző hetek­ben három hosszú­me­zei magyar úgy dön­tött, hogy sza­bad­sá­guk lejár­ta után nem tér­nek vissza a román had­se­reg köte­lé­ke­i­be. Az éj lep­le alatt sze­ret­tek vol­na átúsz­ni a Tisza túl­part­já­ra, Kár­pát­al­já­ra, amely 1939-től ismét a Magyar Király­ság részét képez­te. Ter­vü­ket elko­tyog­ták a kocs­má­ban, így a folyó part­ján már ott vár­ták őket a román határ­őrök. Meg­cson­kí­tott holt­tes­tü­ket több nap után fog­ták ki vala­hol lej­jebb a Tiszán. Rájuk emlé­kez­tet a kopott fa emlék­mű Hosszú­me­zőn, a poros ország­út szé­lén.

Szap­lon­ca nem­csak Euró­pa leg­ma­ga­sabb, 78 méte­res fatemp­lo­má­ról híres, hanem vidám teme­tő­jé­ről is. A nyolc­száz­nál is több szí­nes fes­tett fej­fát 1935-től 1977-es halá­lá­ig egy bizo­nyos Stan Ioan Păt­ra fafa­ra­gó, majd tanít­vá­nyai készí­tet­ték. A teme­tő külön­le­ges­sé­ge, hogy a tölgy­fá­ból fara­gott keresz­tek fest­mé­nyei az elhunyt fog­lal­ko­zá­sát vagy halá­lá­nak körül­mé­nye­it ábrá­zol­ják. A tré­fás sír­fel­ira­tok pedig mind­egy­re ugyan­azt a román nép­lel­ket tük­rö­ző tanul­sá­gos üze­ne­tet hor­doz­zák: bár­mit is cse­le­ked­tünk itt, a föl­di világ­ban, tes­tünk úgy­is ott vég­zi, a föld alatt, csu­pán idő kér­dé­se az egész.