Amikor bejártuk a Keleti-Kárpátok belső, vulkáni vonulatának tagjait, a Rozsályt és a Gutint, mindig vágyakozva tekintettünk át a jellegzetes, széles vulkáni platójáról felismerhető Kőhátra. Eljöttünk végre ide is, az Avas és a Gutin közé simuló hegységhez, ami északra meredeken szakad le a Tisza völgyére, míg keleten a Máramarosi-medence határolja. Mert ez bizony már a Felső-Tisza vidékén kialakult Máramarosi-medence déli határvonulata. Az egykori Magyar Királyság egyik legfiatalabb, s egyik leghegyesebb vármegyéje történetét természetföldrajzi viszonyai, rengeteg hegyei határozták meg: a nehezen megművelhető zord hegyvidék a fa és a só birodalma volt évszázadokon keresztül.
A máramarosi só kiaknázása céljából királyaink öt Felső-tiszavidéki városnak adtak kiváltságot. Técső, Huszt, Visk, Máramarossziget és Hosszúmező hamarosan a megye szellemi, gazdasági életének központjaivá váltak. Az öt koronavárosból most kettőt, Máramarosszigetet és Hosszúmezőt is meglátogatjuk, amelyek a ketté szakított vármegyéből most déli, Romániához tartozó részébe látogatunk.
A Tisza szinte kettészeli a Máramarosi medencét, természetes határvonalat alkotva jelenleg Románia és Ukrajna között. Ez az új határ elválasztja egymástól a régi megye koronavárosi rangra emelt öt települését: Visket, Husztot, Técsőt, valamint Hosszúmezőt és Máramarosszigetet. A történelem viharában, nagyon sokszor váltakoztak a Tisza két oldalán a „tulajdonosok”. Állandó ütköző zóna lévén ez a terület mindig is mostohán volt kezelve, itt él együtt a legtöbb nemzeti kisebbség.
Trianon elvette, kettészakította, majd felosztotta Ukrajna és Románia között. Erdeit kiírtották, bányáit bezárták, de az egyik legmostohább sorsú régió magyarságának jövőjét az jelentheti, ha újra felismerjük természeti szépségeit, gazdag épített örökségét, néprajzi értékeit, ellátogatunk oda és megerősítjük kapcsolatunkat a maradék magyarokkal.