Kőhát – A máramarosi só birodalma
Hazajáró műsorok

Kőhát – A máramarosi só birodalma

56. rész

Amikor bejártuk a Keleti-Kárpátok belső, vulkáni vonulatának tagjait, a Rozsályt és a Gutint, mindig vágyakozva tekintettünk át a jellegzetes, széles vulkáni platójáról felismerhető Kőhátra. Eljöttünk végre ide is, az Avas és a Gutin közé simuló hegységhez, ami északra meredeken szakad le a Tisza völgyére, míg keleten a Máramarosi-medence határolja. Mert ez bizony már a Felső-Tisza vidékén kialakult Máramarosi-medence déli határvonulata. Az egykori Magyar Királyság egyik legfiatalabb, s egyik leghegyesebb vármegyéje történetét természetföldrajzi viszonyai, rengeteg hegyei határozták meg: a nehezen megművelhető zord hegyvidék a fa és a só birodalma volt évszázadokon keresztül.

A máramarosi só kiaknázása céljából királyaink öt Felső-tiszavidéki városnak adtak kiváltságot. Técső, Huszt, Visk, Máramarossziget és Hosszúmező hamarosan a megye szellemi, gazdasági életének központjaivá váltak. Az öt koronavárosból most kettőt, Máramarosszigetet és Hosszúmezőt is meglátogatjuk, amelyek a ketté szakított vármegyéből most déli, Romániához tartozó részébe látogatunk.

A Tisza szinte ket­té­szeli a Mára­ma­rosi meden­cét, ter­mé­sze­tes határ­vo­na­lat alkotva jelen­leg Romá­nia és Ukrajna között. Ez az új határ elvá­lasztja egy­más­tól a régi megye koro­na­vá­rosi rangra emelt öt tele­pü­lé­sét: Vis­ket, Husz­tot, Técsőt, vala­mint Hosszú­mezőt és Máramarosszigetet. A tör­té­ne­lem viha­rá­ban, nagyon sok­szor vál­ta­koz­tak a Tisza két olda­lán a „tulaj­do­no­sok”. Állandó ütköző zóna lévén ez a terü­let min­dig is mos­to­hán volt kezelve, itt él együtt a leg­több nem­zeti kisebb­ség.

Trianon elvette, kettészakította, majd felosztotta Ukrajna és Románia között. Erdeit kiírtották, bányáit bezárták, de az egyik legmostohább sorsú régió magyarságának jövőjét az jelentheti, ha újra felismerjük természeti szépségeit, gazdag épített örökségét, néprajzi értékeit, ellátogatunk oda és megerősítjük kapcsolatunkat a maradék magyarokkal.

Látnivalók

Látnivalók / Kárpátalja / Máramaros

A Gutin és a Kőhát-hegység között fekszik Aknasuhatag, egykori sóbányászati központ, ami nem véletlen, hiszen a Mára és a Kaszó folyása közötti medencében egy hatalmas, 10 négyzetkilométeres, több mint 150 méter vastag sótömzset rejt a föld. Az ásványkincset hétszáz éve kezdték kiaknázni, főként külszíni fejtéssel. A 18. században Aknasugatag már a legfontosabb máramarosi sóbányász település volt, sőt a 19. század végére az évi 22 tonna kitermelt sót már keskeny nyomtávú vasúton juttatták el Máramarosszigetre. Sugatag 20. századi sorsa a szokásos forgatókönyv szerint alakult. A romániához került bányát 1950-ben bezárták, s ma már a sósvizű aknatavak emlékeztetnek a gazdag bányamúltra. Így a só helyett Erdély legnagyobb aknatava, a Gábor-tó révén a gyógyturizmus, az állattenyésztés és a földművelés jelenti a megélhetést azoknak, akik még itt maradtak.

Bővebben...

A Kőhát egyik leglátványosabb természetvédelmi területe a Tatár-szoros. A lenyűgöző látványt az István-mezőből eredő patakoknak köszönhetjük, amelyek összegyűlt vize egy 600 m hosszú és 90 méter széles szurdokot vájt magának a Kőhát andezites kőzetébe.

Bővebben...

A hullámos hegyoldalt néhol beszakadt kalderák teszik változatossá. Itt-ott a felszínre tört andezit sziklák, mint a vulkáni múlt néma tanukövei köszöntenek ránk.

 

Bővebben...

Az öt koronaváros legnagyobbika, a környék ősi fa és sóipari központja a Kőhát lábához simuló Máramarossziget. A 14. században alapították őseink. A város legrégebbi épülete a református templom, ami az Árpád-korban Szent Imre tiszteletére épült. Mellette található az egykori vármegyeháza. Máramarossziget legrégebbi művelődési intézménye az 1524-ben alapított református kollégium volt.

Máramarosszigeten azonban a 18. században barokk stílusban épült katolikus Isten házát is találunk. A templom mögött található az egykori piarista főgimnázium.

A város szülöttének, Leövey Klára pedagógusnak a református templom kertjében állítottak emléket, de itt található az 1848-49-es szabadságharcban hősi halált halt honvédek emlékoszlopa is.

Aki a romániai kommunizmus ellensége volt, az hamar a város börtönében, a hírhedt Terror Házában találhatta magát. A kegyetlenkedéseiről hírhedt börtön ma már emlékhely, de rideg falairól lemoshatatlanul sugároznak a vörös rémuralom soha el nem évülő bűnei. A börtönt a hatalom cinikusan csak „Duna munkatelep” fedőnévvel illette, mint különleges munkaegységet. Ám valójában nem volt más, mint az ország politikai és egyházi elitjének a megsemmisítője.

A nagybányai út fölött szebb korok emlékét hordozza Erdély egyik leglátványosabb falumúzeuma. A Máramarosi Néprajzi Múzeum a vidék történelmi kistájainak néprajzát, különleges faépítészeti remekműveit mutatja be. Így éltek errefelé a magyar, a román és a rutén emberek, nem is olyan régen.

Bővebben...

Régi koronaváros. A 15. századtól Hosszúmezőn rakták tutajokra a máramarosi sóbányákban kitermelt sót. A település református és katolikus templommal is büszkélkedhet. A katolikus templom előtt áll a hosszúmezői születésű Bogdány Mózes és Mandics Pál negyvennyolcas hős honvédek emlékműve. De pár lépéssel odébb van itt egy másik emlékoszlop is, amiről már kevesebben tudnak. A faoszlopot az öt koronaváros címere ékesíti. Tövében három kopjafa tragikus eseményre emlékeztet. 1940-ben, a második bécsi döntést megelőző hetekben három hosszúmezei magyar úgy döntött, hogy szabadságuk lejárta után nem térnek vissza a román hadsereg kötelékeibe. Az éj leple alatt szerettek volna átúszni a Tisza túlpartjára, Kárpátaljára, amely 1939-től ismét a Magyar Királyság részét képezte. Tervüket elkotyogták a kocsmában, így a folyó partján már ott várták őket a román határőrök. Megcsonkított holttestüket több nap után fogták ki valahol lejjebb a Tiszán. Rájuk emlékeztet a kopott fa emlékmű Hosszúmezőn, a poros országút szélén.

Bővebben...

Szaplonca nemcsak Európa legmagasabb, 78 méteres fatemplomáról híres, hanem vidám temetőjéről is. A nyolcszáznál is több színes festett fejfát 1935-től 1977-es haláláig egy bizonyos Stan Ioan Pătra fafaragó, majd tanítványai készítették. A temető különlegessége, hogy a tölgyfából faragott keresztek festményei az elhunyt foglalkozását vagy halálának körülményeit ábrázolják. A tréfás sírfeliratok pedig mindegyre ugyanazt a román néplelket tükröző tanulságos üzenetet hordozzák: bármit is cselekedtünk itt, a földi világban, testünk úgyis ott végzi, a föld alatt, csupán idő kérdése az egész.

Bővebben...