A Gutin és a Kőhát-hegység között fekszik Aknasuhatag, egykori sóbányászati központ, ami nem véletlen, hiszen a Mára és a Kaszó folyása közötti medencében egy hatalmas, 10 négyzetkilométeres, több mint 150 méter vastag sótömzset rejt a föld. Az ásványkincset hétszáz éve kezdték kiaknázni, főként külszíni fejtéssel. A 18. században Aknasugatag már a legfontosabb máramarosi sóbányász település volt, sőt a 19. század végére az évi 22 tonna kitermelt sót már keskeny nyomtávú vasúton juttatták el Máramarosszigetre. Sugatag 20. századi sorsa a szokásos forgatókönyv szerint alakult. A romániához került bányát 1950-ben bezárták, s ma már a sósvizű aknatavak emlékeztetnek a gazdag bányamúltra. Így a só helyett Erdély legnagyobb aknatava, a Gábor-tó révén a gyógyturizmus, az állattenyésztés és a földművelés jelenti a megélhetést azoknak, akik még itt maradtak.

A Kőhát egyik leglátványosabb természetvédelmi területe a Tatár-szoros. A lenyűgöző látványt az István-mezőből eredő patakoknak köszönhetjük, amelyek összegyűlt vize egy 600 m hosszú és 90 méter széles szurdokot vájt magának a Kőhát andezites kőzetébe.

A hullámos hegyoldalt néhol beszakadt kalderák teszik változatossá. Itt-ott a felszínre tört andezit sziklák, mint a vulkáni múlt néma tanukövei köszöntenek ránk.

Az öt koronaváros legnagyobbika, a környék ősi fa és sóipari központja a Kőhát lábához simuló Máramarossziget. A 14. században alapították őseink. A város legrégebbi épülete a református templom, ami az Árpád-korban Szent Imre tiszteletére épült. Mellette található az egykori vármegyeháza. Máramarossziget legrégebbi művelődési intézménye az 1524-ben alapított református kollégium volt.

Máramarosszigeten azonban a 18. században barokk stílusban épült katolikus Isten házát is találunk. A templom mögött található az egykori piarista főgimnázium.

A város szülöttének, Leövey Klára pedagógusnak a református templom kertjében állítottak emléket, de itt található az 1848-49-es szabadságharcban hősi halált halt honvédek emlékoszlopa is.

Aki a romániai kommunizmus ellensége volt, az hamar a város börtönében, a hírhedt Terror Házában találhatta magát. A kegyetlenkedéseiről hírhedt börtön ma már emlékhely, de rideg falairól lemoshatatlanul sugároznak a vörös rémuralom soha el nem évülő bűnei. A börtönt a hatalom cinikusan csak „Duna munkatelep” fedőnévvel illette, mint különleges munkaegységet. Ám valójában nem volt más, mint az ország politikai és egyházi elitjének a megsemmisítője.

A nagybányai út fölött szebb korok emlékét hordozza Erdély egyik leglátványosabb falumúzeuma. A Máramarosi Néprajzi Múzeum a vidék történelmi kistájainak néprajzát, különleges faépítészeti remekműveit mutatja be. Így éltek errefelé a magyar, a román és a rutén emberek, nem is olyan régen.

Régi koronaváros. A 15. századtól Hosszúmezőn rakták tutajokra a máramarosi sóbányákban kitermelt sót. A település református és katolikus templommal is büszkélkedhet. A katolikus templom előtt áll a hosszúmezői születésű Bogdány Mózes és Mandics Pál negyvennyolcas hős honvédek emlékműve. De pár lépéssel odébb van itt egy másik emlékoszlop is, amiről már kevesebben tudnak. A faoszlopot az öt koronaváros címere ékesíti. Tövében három kopjafa tragikus eseményre emlékeztet. 1940-ben, a második bécsi döntést megelőző hetekben három hosszúmezei magyar úgy döntött, hogy szabadságuk lejárta után nem térnek vissza a román hadsereg kötelékeibe. Az éj leple alatt szerettek volna átúszni a Tisza túlpartjára, Kárpátaljára, amely 1939-től ismét a Magyar Királyság részét képezte. Tervüket elkotyogták a kocsmában, így a folyó partján már ott várták őket a román határőrök. Megcsonkított holttestüket több nap után fogták ki valahol lejjebb a Tiszán. Rájuk emlékeztet a kopott fa emlékmű Hosszúmezőn, a poros országút szélén.

Szaplonca nemcsak Európa legmagasabb, 78 méteres fatemplomáról híres, hanem vidám temetőjéről is. A nyolcszáznál is több színes festett fejfát 1935-től 1977-es haláláig egy bizonyos Stan Ioan Pătra fafaragó, majd tanítványai készítették. A temető különlegessége, hogy a tölgyfából faragott keresztek festményei az elhunyt foglalkozását vagy halálának körülményeit ábrázolják. A tréfás sírfeliratok pedig mindegyre ugyanazt a román néplelket tükröző tanulságos üzenetet hordozzák: bármit is cselekedtünk itt, a földi világban, testünk úgyis ott végzi, a föld alatt, csupán idő kérdése az egész.