"Tehetném-e, hogy keblemet ihlet ne szállja meg, midőn e tájhoz közelitek, tehetném-e, hogy annak minden táját szépnek, elragadónak, minden hantját szentnek ne tekintsem? Hisz e vidéket, melyet a teremtő természetileg oly remekül idomita: multunk dicsősége s emlékei még inkább fölékiték, s abba mintegy lelket lehellének. Közelitsük meg s lépjünk rá a szent földre, hogy annak részletszépségeit egyenként méltó figyelemmel szemügyre vehessük."
Így biztat Orbán Balázs, aminek nyomán a Hazajáró belép most a barcasági hegyek „szent földjére”, hogy mindenek előtt a Brassó fölé magasodó Keresztény-havast vegye szemügyre. Azt a havast, ami a Kárpátkanyarban, a Nagykő-havas és a Bucsecs-hegység közé ékelődve annyi épülésnek és rombolásnak volt már szemtanúja. Északi nyúlványán a megsebzett Cenk-hegy őrzi az egykoron három erdélyi nemzetiségnek otthont nyújtó Brassó ősi szellemét. Odalent a városban a háromból már csak egy nemzet uralja a várost. A sajgó sebek enyhítésére még magasabbra vágyik a Hazajáró, mert a Keresztény-havas 1800 méteres csúcsáig már nem hatolnak fel a pusztítás rontó szelei. Ott újra reménnyel telhet meg szívünk, mert a sűrű fenyvesek és hófehér sziklák néma birodalma a természet halhatatlanságát hirdeti.