A Drá­va men­tén fek­szik Szla­vó­nia kele­ti részé­nek apró mező­vá­ro­sa, Val­pó. A sár­ká­nyos ren­di Maró­ti lova­gok 14. szá­zad vára és Szent Lász­ló tisz­te­le­té­re szen­telt kápol­ná­ja vár­ja az erre­já­rót. Volt imád­koz­ni­va­ló 1543-ban is, ami­kor a török nem keve­sebb, mint 3173 ágyú­go­lyót lőtt a vár­ra. 150 évet vár­tak a falak, hogy vissza­tér­je­nek Magyar­or­szág­hoz. Aztán a béké­sebb idők­ben kas­téllyá ala­kí­tot­ták, hogy végül a világ­há­bo­rúk ide­jén bar­bár hor­dák áldo­za­ta­ként végez­ze.

Verő­ce vár­me­gye egy­ko­ri szék­he­lye Eszék, ami stra­té­gi­ai fon­tos­sá­ga miatt min­dig is a hódí­tók cél­pont­ja volt. Leg­utóbb, a dél­szláv hábo­rú ide­jén a szer­bek ost­ro­mol­ták, siker­te­le­nül. A város ma már nyu­gal­mas képet fest, újra a monar­chia béke­idő­i­nek han­gu­la­tát idé­zi. Köz­pont­já­ban dél­ce­gen tör az ég felé a 3 mil­lió vörös dísz­tég­la fel­hasz­ná­lá­sá­val épült, 1900-ban fel­szen­telt neo­gó­ti­kus Péter-Pál-szé­kes­egy­ház.

Eszék múlt­ját meg­ha­tá­roz­ta a drá­vai átke­lő sze­re­pe. A római kor­tól kezd­ve itt kel­tek át a hunok, a ger­má­nok, az ava­rok, a hon­fog­la­ló magya­rok, a közép­kor­ban a szent­föl­di keresz­tes hadak, majd a törö­kök is, 1526-ban Mohács, majd Szi­get­vár felé menet. Ezt a török­já­rást pró­bál­ta meg­fé­kez­ni Zrí­nyi Mik­lós is, az eszé­ki híd fel­ége­té­sé­vel. 1687-ben fog­lal­ták vissza a csá­szá­ri csa­pa­tok, majd a város­ba néme­tek tele­pül­tek, akik a máso­dik világ­há­bo­rú­ig a lakos­ság több­sé­gét alkot­ták.

A folyón nem­csak a kata­kom­bák miatt érde­mes átkel­ni, de az Eszé­ki vár folyó­par­ti pano­rá­má­já­ért is. Vissza­tér­ve a köz­úti hídon, belé­pünk a Habs­bur­gok által a 18. szá­zad­ban kor­sze­rű erőd­dé ala­kí­tott vár masszív falai közé, ahol barát­sá­gos barokk han­gu­la­tú óvá­ros fogad. A főte­ret a Szent­há­rom­ság-szo­bor díszí­ti, és itt sora­koz­nak kör­ős-körül a régi Eszék fel­újí­tott nagy­hí­rű épü­le­tei: az egy­ko­ri város­há­za, az őrség jel­leg­ze­tes épü­le­te, a szom­szé­dos téren a két­tor­nyú Szent Mihály temp­lom és a feren­ces bará­tok kolos­to­ra.

Az Erdő­di-háton fek­szik Almás, Dály­hegy és Erdőd.

A lösz­hát első tele­pü­lé­se, Almás régi búcsú­já­ró­hely. Kál­vá­ri­á­ja kilá­tó­pont­ként is szol­gál a Drá­va-Duna tor­ko­la­tá­ra, Szla­vó­nia, Bács­ka és Bara­nya határ­vi­dé­ké­re. Az 1715-ben Szűz Mária tisz­te­le­té­re fel­szen­telt temp­lo­ma az eszé­ki­ek fő zarán­dok­he­lye volt, míg 1991-ben a betö­rő szer­bek el nem űzték hor­vát és magyar lakó­it és le nem rom­bol­ták temp­lo­mát. Ám nincs olyan fizi­kai erő, ami Mária szel­le­mét elűz­het­né Almás­ról, s a temp­lom ma már meg­újul­va vár­ja a hűsé­ges zarán­do­ko­kat.

Dály­he­gyen a vissza­tért magya­rok újra­éle­dő közös­sé­gé­vel talál­koz­ha­tunk. A 19. szá­zad­ban a gaz­dag árté­ri erdők, lege­lők, szán­tó­föl­dek és sző­lő­he­gyek von­zot­ták a magya­ro­kat „Túl­adu­ná­ra”. Ma a Pető­fi Sán­dor Kul­túr­egye­sü­let ková­csol­ja össze a magyar közös­sé­get, mely­nek cél­ja a magyar hagyo­má­nyok és anya­nyelv ápo­lá­sa.

Dály­hegy­től kelet­re, az Erdő­di-hát pere­mén fek­szik Erdőd, amely 18. szá­za­di kas­té­lyá­ról híres. Erdőd Duna fölé maga­so­dó 15. szá­za­di tég­la­vá­ra mesés kilá­tást nyújt a Dunán túli Dél-Bács­ka sík­já­ra. A Bán­ffy csa­lád ősi bir­to­kát sem kerül­te el a 150 éves török hódolt­ság. Később külön­bö­ző magyar főúri csa­lá­dok bir­to­kol­ták, egé­szen a máso­dik világ­há­bo­rút köve­tő álla­mo­sí­tá­sig. Erdőd ősi falai közé a szla­vó­ni­ai hábo­rú ide­jén a hír­hedt cset­nik mar­ta­lóc vezér, Arkan fész­kel­te be magát, s itt képez­te ki az ártat­lan civi­lek mészár­lá­sá­ban élen járó önkén­te­se­it.

A közel­múlt hábo­rú­já­nak emlé­ke, nyo­masz­tó súllyal ül rá a békés­nek lát­szó bor­vi­dék­re.

Mert nincs új a nap alatt. A Val­kó-folyó dunai tor­ko­la­tá­nál fek­vő Val­kó­várt egy­szer már a törö­kök föl­dig rom­bol­ták. 1848-ban meg itt győz­te le Bat­thyá­ny Káz­mér a szer­be­ket. De ma már sen­ki nem a rég­múlt vitéz­sé­gek­re emlé­ke­zik, hanem a teg­nap tra­gi­kus ütkö­ze­té­re. Ami­kor Jugo­szlá­via 1991-ben darab­ja­i­ra hul­lott és Hor­vát­or­szág kiki­ál­tot­ta füg­get­len­sé­gét, szerb csa­pa­tok fog­ták kör­be a határ­vá­rost, és a leg­újabb kori Euró­pa egyik leg­vé­re­sebb ost­ro­ma vet­te kez­de­tét. Néhány ezer elszánt hor­vát védő nézett far­kas­sze­met a Jugo­szláv Nép­had­se­reg és a cset­nik osz­ta­gok közel negy­ve­nez­res sere­gé­vel. A három hóna­pos ost­rom során volt, hogy napon­ta több mint tíz­ezer tüzér­sé­gi löve­dék csa­pó­dott be, mér­he­tet­len pusz­tí­tást végez­ve a 45 000 lako­sú város­ban. Vuko­vár eles­te után a szerb erők több száz kato­nát és civilt mészá­rol­tak le, és a várost a Kraji­nai Szerb Köz­tár­sa­ság részé­vé tet­ték. Csak 1998-ban került vissza Hor­vát­or­szág­hoz. Azóta folya­ma­to­san épí­tik újjá, mint a hősi­es haza­sze­re­tet és a füg­get­len Hor­vát­or­szág jel­ké­pét.

A máso­dik világ­há­bo­rú óta nem volt akko­ra tömeg­sír Euró­pá­ban, mint a vuko­vá­ri nép­ir­tás áldo­za­ta­i­nak teme­tő­je. A város elfog­la­lá­sa után a szer­bek a kór­ház­ban fek­vő sebe­sül­te­ket és az oda mene­kü­lő civi­le­ket eva­ku­á­lás címén a köze­li Ovcsa­ra falu­ba vit­ték, ahol meg­kí­noz­ták, majd lelőt­ték és közös tömeg­sír­ba dob­ták az őket.

Az ősi nyelv­já­rást és nép­szo­kást híven őrző Kórógy lakó­it derült égből vil­lám­csa­pás­ként érte a ’91-es szerb agresszió, hisz a had­se­reg mel­lett azok támad­tak rájuk a szom­szé­dos szerb fal­vak­ból, akik­kel évti­ze­dek óta béké­ben éltek egy­más mel­lett. Egy ide­ig pró­bál­ták fegy­ver­rel is meg­vé­de­ni ott­ho­nu­kat, de az egyen­lőt­len erő­vi­szo­nyok végül az anya­or­szág­ba mene­kü­lés­re kény­sze­rí­tet­ték őket. A lerom­bolt és tel­je­sen kifosz­tott háza­ik­ba csak 1998-ban tér­het­tek haza. A meg­úju­lás egyik erős bás­tyá­ja lehet a magyar álla­mi segít­ség­gel újjá­épí­tett refor­má­tus temp­lom.

Nem szán­ták vérü­ket onta­ni a hazá­ért a szom­széd falu haza­fi­ai sem. Ha a hor­vá­tok­nak a hősök váro­sa Vuko­vár, akkor a Szla­vó­ni­ai magya­rok­nak a hősök falu­ja Szent­lász­ló. A szerb betö­rés­sel szem­ben ez a magyar falu tanú­sí­tot­ta a leg­na­gyobb ellen­ál­lást a kör­nyé­ken. A helyi­ek mel­lett a hősi­es véde­lem­ből kivet­te a részét a magyar­or­szá­gi és kül­föl­di önkén­te­sek­ből ver­bu­vált nem­zet­kö­zi egy­ség is. A kitar­tás és a 152 napig tar­tó, komoly vér­ál­do­za­tok­kal járó bátor ellen­ál­lás után végül Szent­lász­ló elesett. A szerb bevo­nu­lás nyo­mán, kő kövön nem maradt itt. A hősök emlék­mű­ve őrzi azok nevét, akik éle­tü­ket adták a falu­ért. A föl­dig rom­bolt Szent­lász­ló­ba is csak 1998-ban kez­dő­dött meg a haza­té­rés és az újjá­épí­tés. Lerom­bolt 13. szá­za­di ere­de­tű temp­lo­ma ma már újra régi fényé­ben ragyog, és a fel­tá­ma­dást hir­de­ti Szent Lász­ló szob­ra is.

Kórógy­vár helyén egy­kor római őrto­rony állt. Kővá­ra a tatár­já­rás után épült, első emlí­té­se 1290-re tehe­tő. A köt ala­kú várat a Kórógy csa­lád épí­tet­te, majd a 16. szá­zad ele­jén az alsó­lend­vai Bán­ffyak bir­to­kol­ták. A törö­kök 1529-ben tör­tek Szla­vó­ni­á­ra, a mocsár védel­mé­ben álló vár több kisebb ost­ro­mot is kiállt, majd a törö­kök 1536-ban fog­lal­ták el. Azóta üre­sen áll.