Regé­nyes múlt­tal büsz­kél­ked­het Gyer­gyó­re­me­te. Igaz, nem túl ősi: első lakói csak a 16. szá­zad­ban érkez­tek. Legen­dás ala­pí­tó­ja, az erős voná­sú, de sze­líd tekin­te­tű szer­ze­tes szo­bor for­má­já­ban is meg­ele­ve­ne­dik a köz­pont­ban, emlé­ket állít­va múlt­nak és jöven­dő­nek egy­aránt.

Reme­te népe vala­mennyi sza­bad­ság­küz­de­lem­ből kivet­te a részét. A hazá­ért hősi halált halt reme­tei hon­vé­dek mél­tó nyug­he­lye a hősök teme­tő­je. A köz­ség leg­ősibb része a temp­lom­tér.

A köz­pont mai arcu­la­tát már a 19. szá­zad­ban bete­le­pü­lő örmé­nyek­nek köszön­he­ti. Az erdő­ki­ter­me­lést és a szál­lí­tást irá­nyí­tó keres­ke­dők révén Reme­te fon­tos tutaj­ki­kö­tő lett, ugyan­is itt kanya­rog a Maros, amin évszá­za­do­kon át a fát úsz­tat­ták le.

A gyer­gyói lapály ásvány­kin­csek­ben is gaz­dag. A gör­gé­nyi vul­ká­nok örök­sé­ge a Maros men­tén fel­tö­rő szén­di­oxid, ami szá­raz gáz­öm­lé­sek vagy bor­vi­zek for­má­já­ban jele­nik meg. A reme­tei bor­víz gyógy­ha­tá­sa sok­fé­le bán­ta­lom­ra javal­lott. A helyi für­dő fej­lesz­té­se az 1880-as évek­ben indult.

A Maros komó­to­san folyik keresz­tül a Gyer­gyói-lapá­lyon. Több helyütt is mocsa­rak sze­gé­lye­zik. Ilyen az Esze­nyő patak láp­vi­lá­ga is. A hegy­kö­zi meden­cét nyu­gat­ról öve­ző pata­kok szab­dal­ta domb­vi­dék mögött már a Gör­gény vul­ka­ni­kus hegyei maga­sod­nak. Az Esze­nyő­ről jól lát­ha­tó a legen­dás Kecs­ke­kő szik­la­or­ma, és a hát­tér­ben ott emel­ke­dik a II. világ­há­bo­rú egyik vér­áz­tat­ta szín­te­re, a Kereszt­hegy is.

A Gyer­gyói-medence közel száz egy­ko­ri vízi­mal­má­ból mára alig tíz maradt. Goga Rozá­lia több mint két­száz éves, ma is műkö­dő­ké­pes lisz­te­lő­mal­ma a kom­mu­niz­mus ide­jén, kény­sze­rű­ség­ből szün­tet­te be műkö­dé­sét.

A „mosa­tót” a rend­szer­vál­tás után hoz­ták lét­re, és ma már főleg a turiz­must szol­gál­ja. Igaz, hatal­mas dézsá­já­ba a mai napig hord­ják a kör­nyék­ről mosat­ni a sző­nye­ge­ket és a cser­gé­ket.

A hegyek közé zárt szór­vány­te­le­pü­lés Orot­va. Az apró fűrész­te­lep kör­nyé­kén az 1800-as évek­ben egy­re töb­ben pró­bál­koz­tak sze­net bányász­ni, vas­há­mort, csép­lő­gé­pet, vízi­mal­mot működ­tet­ni. Aztán lett kápol­na, isko­la, és a XX. szá­zad­ra meg­szü­le­tett Orot­va, ami nem állt a fej­lő­dés útjá­ba, ész­re­vét­len­sé­gé­ben még­is elke­rül­ték a tébo­lyult esz­mék.

Orot­va nevé­hez egy meg­döb­ben­tő máso­dik világ­há­bo­rús tör­té­net is kötő­dik. 1944-ben, a szö­vet­sé­ge­sek vissza­vo­nu­lá­sa­kor egy falá­bú német kato­na lema­radt a saját­ja­i­tól. Az oro­szok épp itt, a falu hatá­rá­ban érték utol. Ami­kor beszál­lá­sol­tak egy csa­lád­hoz, maguk­kal vit­ték a fog­lyot, aztán, ahogy szok­ták, agyon­lőt­ték. Később a szé­kely csa­lád tisz­tes­sé­ge­sen elte­met­te a kert­je végé­ben a kame­rá­dot, dög­cé­du­lá­ját elküld­ték Német­or­szág­ba. Özve­gye éve­ken át járt vissza a sír­hoz.

A kicsiny falu isko­lá­já­nak pad­ja­it Erőss Zsolt hegy­má­szó is kop­tat­ta. A helyi emlé­ke­zet sze­rint a kör­nye­ző hegyek­ben mászott elő­ször, a falu kör­nyé­ki szik­lá­kon keres­te az első fogá­so­kat.

A Tászok-tető ősi kul­ti­kus hely, az úgy­ne­ve­zett „írott kövek­ről” neve­ze­tes. A 20. szá­zad ele­jén nyolc darab rovott kőtöm­böt talál­tak itt. A 6. szá­zad­ra datált fel­ira­to­kat kuta­tók, régé­szek és tör­té­né­szek is tanul­má­nyoz­ták, ám jelen­tés­tar­tal­mu­kat máig nem sike­rült meg­fej­te­ni. A román kom­mu­nis­ták per­sze min­dent meg­tet­tek, hogy eltün­tes­sék a nyo­mo­kat; egy részü­ket fel­rob­ban­tot­ták, és a sala­má­si isko­la alap­já­ba is került belő­lük. De a szé­ke­lyek tuda­tá­ból nem lehe­tett kitö­röl­ni őse­ik egy­ko­ri szent helye, a Tászok-tető szel­le­mét.