Ősidők óta a Kár­pát-meden­ce egyik leg­fon­to­sabb dunai átke­lő helye, a régi kirá­lyi szék­vá­ros, hazánk szak­rá­lis köz­pont­ja: Esz­ter­gom.

Pár­kány tör­té­ne­te min­dig is szo­ro­san össze­kap­cso­ló­dott Esz­ter­go­mé­val. 1543-ban a török min­két oldalt meg­száll­ta. A hódolt­ság határ­te­le­pü­lé­sé­nek bir­tok­lá­sá­ért ádáz küz­del­mek foly­tak, míg­nem 1683-ban „jöt­tünk, lát­tunk és Isten győ­zött!” A keresz­tény sere­gek Pár­kány­nál fényes győ­zel­met arat­tak a török felett.

Az Árpád-kori Kar­vá­nál a töl­té­sen vésett kop­ja­fa idé­zi a falu és kör­nyé­ke tör­té­nel­mi sors­for­du­ló­it. A török idők­ben tel­je­sen elpusz­tult tele­pü­lés csak a 18. szá­zad­ban tele­pült újra. Akkor meg jött a Rákó­czi sza­bad­ság­harc és a csá­szá­ri csa­pa­tok gyúj­tot­ták fel. De a máso­dik világ­há­bo­rú és az azt köve­tő kite­le­pí­té­sek is pró­bá­ra tet­ték Kar­va magyar népét.

A Duna-par­ti kilá­tó­ból maga­sabb­ról is végig­pász­táz­hat­juk a falu folyó-men­ti tájé­kát.

A Duna-völgy egyik leg­ré­gibb tele­pü­lé­se, Duna­mocs. Ezer­egy­száz éve fenn­áll a hazá­val együtt. A Duna két part­já­nak tele­pü­lé­sei azóta szét­vá­laszt­ha­tat­la­nok. Ezt az össze­tar­to­zást hiva­tott jel­ké­pez­ni a köz­pont­ban az emlék­ka­pu is.

A 14. szá­zad­tól Duna­mocs az esz­ter­go­mi érsek­ség bir­to­ka volt, a falu népe a 16. szá­zad­ban még­is pro­tes­táns hit­re tért. Ezt hir­de­ti a mére­tes refor­má­tus temp­lom is. Mocsot is sok csa­pás érte a török idők­ben, majd kuruc har­cok során. A máso­dik világ­há­bo­rú­ban is több­ször legya­lul­ta a front, majd a kény­szer­mun­ká­ra depor­tá­lá­sok és kite­le­pí­té­sek ide­jén magya­rok töme­ge­i­nek kel­lett elhagy­nia szü­lő­föld­jét. A bajo­kat bete­tőz­te az 1965-ös dunai árvíz, amely­ben 100 ház pusz­tult el. De Duna­mocs népe min­dig képes volt talp­ra áll­ni.

Az elmúlt évszá­za­dok min­den árját túl­élő tár­gyi és szel­le­mi emlé­ke­it hiva­tott meg­őriz­ni és tovább adni a falu­mú­ze­um. A hely­tör­té­ne­ti gyűj­te­mény gaz­dag nép­raj­zi anyag­gal ren­del­ke­zik. Szo­mo­rú, hogy már a magyar okta­tás­ra is csak az isko­la­mú­ze­um emlé­kez­tet, 1945-ben ugyan­is a mocsi magyar isko­lát meg­szün­tet­ték.

Ezek a kemény idők jutot­tak a falu nagy szü­löt­té­nek, Nehéz Ferenc író, újság­író­nak is, aki­nek a kom­mu­niz­mus ide­jén min­dent hát­ra­hagy­va mene­kül­nie kel­lett, egé­szen a messzi Ame­ri­ká­ig. Az írás lett Nehéz Ferenc viga­sza. Hon­vá­gyát, bána­tát papír­ra vet­ve vará­zsol­ta az olva­só elé a Duna­men­te sors­tra­gé­di­á­ját. Így lett a távol­ból is az egy­más­tól elsza­kí­tott par­to­kat össze­kö­tő révész, de éle­té­ben már nem lát­hat­ta viszont, csak halá­lá­ban tér­he­tett haza sze­re­tett szü­lő­fa­lu­já­ba.

A magyar élet egyik köz­pont­ja a mocsi csár­da.

Süt­tő kis közép­ko­ri tele­pü­lés a Gere­cse-hegy­ség lábá­nál. Több mint 500 évig, 1945-ig az esz­ter­go­mi érsek bir­to­ka volt. Köz­pont­já­ban ott van a lényeg, ami a szel­lem­nek és a lélek­nek kell: a temp­lom, az isko­la, és ott őrkö­dik az elmúlt évez­red felett Szent Ist­ván kirá­lyunk is.

Az itt élők anya­gi meg­él­he­té­sét a Duna és a Gere­cse ter­mé­sze­ti kin­csei biz­to­sí­tot­ták. A hegy­ség kivá­ló minő­sé­gű mész­kö­vét már a róma­i­ak is ismer­ték. A híres „süt­tői és tar­do­si fehér- és vörös­már­vány­nak” is becé­zett kemény mész­kő évszá­za­dok óta köz­ked­velt épí­tő és dísz­kö­ve hazánk kiemel­ke­dő épí­té­sze­ti alko­tá­sa­i­nak. Ezek a kövek éke­sí­tik töb­bek között az Ország­há­zat, a budai Kirá­lyi várat, a Halász­bás­tyát és a Mil­len­ni­u­mi emlék­mű­vet is.

De a szel­le­mi és az anya­gi érté­kek mel­lett ne feled­kez­zünk el az élet esszen­ci­á­ját nyúj­tó nedű­ről sem. A süt­tői domb­ol­da­lak sző­lő­i­nek köszön­het­jük a kör­nyék minő­sé­gi bora­it. Az ősi sző­lő­mű­ve­lő kul­tú­ra újra­élesz­té­sé­vel fia­ta­lok is fog­lal­koz­nak, s a borá­szat egy­ben össze­kö­tő kap­csot is jelent a túl­par­ti fel­vi­dé­ki fal­vak­kal.

Pan­nó­nia Duna-men­ti határ­vé­del­mi rend­sze­ré­nek volt az egyik fon­tos pont­ja – a hatal­mas Brigé­ci­ó­val szem­ben – a mai Izsa hatá­rá­ban fel­épí­tett Kele­man­cia erő­dí­tett kato­nai tábo­ra, amely az észak­ról táma­dó ger­má­nok ellen nyúj­tott védel­met. A hagyo­mány sze­rint e vár­ban őriz­te ked­ve­se­it Valen­tin római kato­na, ezért is neve­zik a helyet Leány­vár­nak.

Az izsa­i­ak ma is őrzik a róma­i­ak emlé­két, erről tanús­kod­nak a Kele­man­cia Légió hagyo­mány­őr­ző cso­port­já­nak fia­tal­jai is.

Izsá­nak nem­csak gaz­dag múlt­ja, de virág­zó jele­ne és ebből faka­dó­an remény­te­li jövő­je is van. A falu egye­di, igen tet­sze­tős nép­vi­se­let­tel ren­del­ke­zik.