"Keresek egy sírt, egy eldugott temetőt ahol nincs fejfa, ahol nem nyílik virág valahol ott nem messze innen nyugszik az édesapám."
Akarsz-e végigpásztázni a Pannon-síkság déli végein, megmarkolni az Alsó-Tisza mente termékeny feketeföldjét, elmerülni a Tisza holtágaiban, nádasaiban, meglesni a csalitosban cserregő madarakat… Ha igen, gyere velünk Bácskába! Igazi magyar alföldi táj ez: legmagasabb pontján sem éri el a 100 méteres magasságot, síkján szem nem ütközik akadályba: messze látni innen az ismeretlen jövőbe és a távoli múltba. Gyökeret vertek itt a hunok, az avarok, a magyarok, akik a középkorban sűrűn belakták és gazdaggá tették e tájat. Ám délről nem nyújt védő kart felé a Kárpátok koszorúja. És talán ez lett a végzete. Jött is a török, majd a kiürült vidékre a szerb, s mire újraerősödhetett volna a magyarság, a 48–as szabadságharc, majd a 20. század háborúi újabb véres csatákkal és magyarírtó hadjáratokkal jártak. Délvidéken 1944–45 telén tízezer számra irtották a magyart. A máig lezáratlan magyar golgota ismerete nélkül nem lehet megérteni a mai Bácskát. Mert van még itt jelenünk: a tájban és kultúrában sokszínű Délvidéket nem sikerült egy nemzetiségűvé tenni. A magyarság mellett szórványba kerültek az érintetlen természetes élőhelyek is, de ahogy a természet végül visszahódítja életterét, úgy küzdenek a honért a derék bácskai magyarok is.
