Egy pallósor, ami egy különös mesevilágba vezet. Ahol, ha meg nem is állt, de lassabban ballag az idő. Ez a Keleti-Kárpátok külső oldalán található Nagy Mocsár rezervátum. Az érintetlen láp puha mohaszőnyege Erdély legnagyobb tőzeg telepét rejti, ahol más az időszámítás: az erdei fenyőnek például 100 év kell ahhoz, hogy elérje a 10-20 cm-es átmérőt. A tudósok persze ezt is megmagyarázzák: az erősen savas és oxigénhiányos talaj és víz miatt teljesen hiányzik belőle a bakteriális flóra.

Árpád népének egy része is itt látta meg először ősei földjét: a Kárpátoknak ezen a lealacsonyodó részén, ami később is hazánk egyik fontos, élénk forgalmú átjárója lett, ahol kereskedők vagy éppen ellenséges hadak is előszeretettel jártak-keltek.

Az Árpád-kori magyar városba a tatár pusztítások után telepítettek királyaink szászokat. Miután szabad királyi város lett, szépen fejlődött és mivel Bukovina és Erdély határán fekszik, a kereskedelemből alaposan meggazdagodott. Még a 20. század elején is a szászok adták a többségét, ám miután elűzték őket, ma a nyolcvanezressé duzzasztott városnak már 90%-a román és alig 7%-a magyar, míg a németeknek már csak hamvai és épített örökségei maradtak.

Beszterce nevezetességei között találjuk az úgynevezett lábasházakat, vagyis a lábakon álló házakat, ahol annak idején a leggazdagabb szász kereskedők éltek.

Ha nyitott szemmel járunk, sok apró régi magyar jelenlétre utaló jelképet fedezhetünk fel a városban. Több épületen is ott vannak még a magassági pontot jelölő magyar nyelvű vastáblák.

Beszterce Mátyás kori címere is ott ékeskedik egy homlokzaton.

A város nemzetiségeit a templomok is meghatározzák. Míg a szászok főként evangélikusok voltak, a magyarok a római-katolikus templomba jártak.