„Ha az utas e vár romjaihoz izzadva bár, de feljut, a fenséges kép látására lelkét varázshatalom szállja meg, egy tündérkert az, mit innét lát. Fekszik e vár Aradmegye közepén, a keletről befutó erdélyi Kárpátok magas szirtű végfokán, honnét tekintetünk észak-nyugotra, a budai hegyekig futó síkfölddel találkozik. (…) Maholnap csak hírből tudandjuk, hogy e hazában Világosvár is volt; még csak néhány évtized s Arad kies rónáit a világosi szirttető büszke falaival többé nem fogja fenségessé emelni. Azok a vén falak a vihar tombolásai alatt nyögve mindennap egy-egy követ hullatnak ki omló terheikből, mígnem az enyészetet hirdető harang az ormok felett is megkondítja végzetes hangját, s a századokkal birkózott bástya, a szédítő mélység fenekére szakasztja ezer darabjait.” (Kallós Kálmán: Világosvár, 1858)
Több mint tizenöt évtized telt el, de nem teljesedett be a jóslat. Búsan düledeznek, de állnak még Világos várának romjai. Pedig volt vaskos történelme, amibe beleroskadjon. Első nevesebb várnagya Dezső volt, aki 1330-ban megmentette Károly Róbert életét. 1439-ben Brankovics György szerb despota kapta adományul, majd Hunyadi Jánosnak ajándékozta 1444-ben. Ám a rigómezei csata 1448-ban nem úgy sikerült, ahogyan Brankovics várta, ezért a hazafelé tartó Hunyadit elfogatta, majd arra kényszerítette, hogy visszaadja a várat. 1456-ban Hunyadi Mátyás előbb nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak adományozta, majd 1458 őszén a várba záratta az ellene szövetkező Szilágyit, akit szakácsa szöktetett meg innen 1459-ben. Érdekes, hogy kibékülésük után az uradalom ismét Szilágyié lett, majd özvegye halála után Báthori István vajdára szállt. 1514-ben Dózsa György parasztserege ostrommal foglalta el a várat. Miután Szapolyai János visszafoglalta a parasztoktól, nem volt hajlandó visszaadni tulajdonosának, Báthori István nádornak. A mohácsi csata után visszakerült a Ferdinánd-párti Báthorihoz. 1528-ban Szapolyai felhívására egy 600 fős török sereg ostromolta, de védői Báthori várnagya, Balica vezetésével ellenálltak. 1566-ban aztán csak elfoglalta a török, és nagyon nem is akarta kiadni kezéből, pedig 1613-ban Petneházi István 14 napig ágyúzta, eredménytelenül. 1614-ben aztán sikerült visszafoglalni, ám fellázadt őrsége egy év múlva visszaadta a lippai pasának. Végül 1693-ban Heister tábornok felszabadította, ekkor a vár már igen leromlott állapotban volt. 1755-ben Bohus Imre vásárolta meg a várat, amelynek köveit kastélyának építésére használta fel. Az 1784-es parasztfelkeléskor  leágyúzták a vár maradékát, hogy az ne nyújthasson menedéket a felkelőknek.
Ma már népszerű turisztikai látnivaló, ahonnan szép kilátás nyílik a számunkra oly rossz emlékű szöllősi mezőre, de szépen mutat innen a mögöttünk emelkedő Zarándi-hegység és a Béli-hegység is. Világos központjából, a kastélytól indul ide a kék kereszt turistaút (1,7 km; 332 méter szintemelkedés; kb. 1 órás út), de autóval is fel lehet jönni a vár mögötti parkolóig (onnan még 670 méter séta).

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a vár.

Világosnak eredetileg a várat nevezték, majd a várról kapta nevét az alant fekvő település is, ahol 1190-ben alapítottak ciszterci apátságot. A település 1331-től uradalmi központ volt, Szent Márton-templomát 1403-ban említik először. A 16. századra már mezővárosi rangot vívott ki magának, és több hullámban megindult a románok betelepülése is, az addig magyarok, szerbek, németek lakta Világosra. Olyan városrészek születtek, mint Magyarvilágos, Németvilágos, Románvilágos. A még színesebb palettáról a szlovákok gondoskodtak, akik a XVIII. században kerültek ide.
A 18. század elején Világos gyorsan visszanyerte középkori jelentőségét mint uradalmi központ, mezőváros és bortermelő település. 1746-ban megszűnt a határőrség, Világost Arad vármegyéhez csatolták, határőr lakosai jobbágyokká váltak. Arad után a vármegye második legnépesebb települése volt, rendszeresen tartottak benne megyegyűléseket. 1749-ben Rinaldo de Modena a szlovák Bohus Imrét nevezte ki az uradalom igazgatójává, maga később visszatért Itáliába és az uradalom a kamara gondozásában maradt. 1755-ben Grassalkovich Antalé lett az uradalom. 1778-ban az uradalmat a zarándiért cserébe Bohus Imre kapta meg. A Bohus család ettől kezdve százötven évig legnagyobb földbirtokosa volt, akik nemesi előnevüket is innen írták. A település mai sakktáblás szerkezetét, a nyílegyenes, széles utcákkal 1782-ben alakították ki. Az 1840-es évek elején Bohusné Szőgyény Antónia német–magyar vegyes tannyelvű, katolikus iskolát alapított.
Aztán eljött 1848 és a forradalom, amelynek eleinte mindenki örült, Bohus János eltörölte a füstadót, a robotot és a dézsmát. Ennek kihirdetésekor Pop jegyző kifüggesztette Kossuth Lajos arcképét. Ám a nyár folyamán a román lakosság hangulata megváltozott. Szembeszálltak a nagybecskereki honvédtáborba toborzó bizottsággal és kijelentették, hogy nem muszáj embereket küldeni a szerb fölkelők ellen. A magyar jegyzőt és sógorát halálosan megfenyegették, amiért „a császár ellen lázítanak”. Szeptemberben Makóról idehelyezték a Schwarzenberg-ulánusezredet, amelynek bukovinai román tisztjei tovább tüzelték román lakóit a magyar kormány ellen. Október 10-én a román lakosok bántalmaztak négy gyulai nemzetőrt. A következő két hétben a helyzet kritikussá éleződött, a parasztok fegyverkezni kezdtek. Október 23-án Gál László honvédjei körbevették és ágyúzták Óvilágost, majd rohammal letörték az ellenállást.
1849. augusztus 12-én aztán a világosi Bohus-kastélyban leült egymással szemben a teljhatalommal felruházott Görgei Artúr és az orosz Rüdiger vezérkari főnök, és aláírták a világosi fegyverletételről szóló egyezményt. Másnap, 1849. augusztus 13-án a közeli szöllősi mezőn zokogva letette a fegyvert a magyar Honvédsereg. Görgei unokatestvére, Bohusné Szőgyény Antónia, aki segélyakciókkal támogatta a ’48-as elítélteket, drámai sorokban emlékezett vissza a gyásznapra: „Lélekrázó jelenetek játszódtak le akkor. Kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor Világoson. Sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem; néztem kínos könnyekkel szememben, áldó jó kívánatokkal szívemben; néztem soká, ameddig csak szemem elkísérheté. Ó, vajha a sok vér, mely elomlott, a sok könny, mely elfolyt édes hazám földjére, egy szebb jövőnek volna harmata!”
Bohusné 1849 után segélyakciót vezetett és a börtönökbe zárt rabokat látogatta, amiért Haynau többször magához hívatta. Tevékenysége miatt férjével is szembekerült, Bohus János ugyanis a bécsi udvari politika híve volt és alkalmazottai között magyarokat nem, csak szlovákokat és románokat tűrt meg. Az 1861-es választáson Bohus Zsigmond ellenében Gheorghe Popa vármegyei alispánt választották országgyűlési képviselőnek. 1865-ben Bohus János a saját és az Anton Mocsonyi párthívei közötti, emberéletet is követelő összecsapások miatt visszalépett és így közfelkiáltással választották meg képviselővé Mocsonyit.
A földszintes, klasszicista Bohus-kastély 1824 és 1838 között épült, jórészt a vár köveinek felhasználásával. Ma Ioan Slavici és Emil Monția emlékmúzeumának ad otthont, de látható benne Görgei íróasztala is, amelyen aláírta a világosi fegyverletételt. (Nyitva előzetes egyeztetés alapján.) A kastély mellett áll a Bohusné Szőgyény Antónia által 1884-ben fölállított közkút, és a báróné 1910-ben készült szobra is. A világosi fegyverletételnek is volt emléke a szöllősi mezőn: a múlt század kilencvenes éveiben felállítottak ott egy kopjafát, de az nagyon rövid idő alatt eltűnt. (Ellenben Kisiratoson készült egy emlékmű, ami a fegyverletételre emlékeztet.)
Járt azért magyar haderő Világosnál ezután is: 1919 februárjában a Székely Hadosztály egyik százada nézett körül a településen, és ha már itt volt, kivégezte a magyarok ellen izgató román nemzeti tanács helyi vezetőjét. 1944 szeptemberében az I. Horthy Miklós páncéloshadosztály vonult be Világosra, mire a lakosság az erdőbe menekült. A visszavonulás után még egy húsz fős egység tovább harcolt a vár romjai között, de miután elestek, tényleg nem maradt senki közülünk, csak az a 200 magyar, aki ma is itt él Világoson. Világoson járva érdemes megnézni a középkori kápolna romjait (Vasile Alecsandri utca 6.) és a középkori apátság helyén 1753-ban épült római katolikus templomot is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja Bohusné Szőgyény Antónia szobra a kastély parkjában.

Az elnyűhetetlen Árpád-kori falu egykor Nagy-Magyarország közepén volt, ma – Beke György szavai szerint – a térkép szélén szorong. Kisiratos ma tömb a szórványban, de félteni nem kell. A hagyomány őrei itt állítottak emlékművet 2009-ben a világosi fegyverletételnek, hogy üzenjék: nem felejtik a hősöket. Így lett a múltat idéző emlékmű egyben a magyar megmaradás és a szebb jövő jelképe. Eredetileg az adományozó Szent György lovagrend az emlékművet a szöllősi mezőre szánta, de ott nem lett volna biztonságban, ezért ide, Kisiratosra került.
Kisiratoson született az erdélyi katolikus szellemi ellenállás egyik vezető alakja, Godó Mihály jezsuita szerzetes is, aki minden körülményben kitartott nemzete és hite mellett, ezért három ízben is elítélték, s összesen 18 évet töltött a román kommunisták börtöneiben. Mellszobra ott áll a katolikus templom kertjében.

Ha van Kisiratos, akkor természetesen van Nagyiratos is, méghozzá Kisiratostól délre. A „szögedi” kisiratosiak és a nagyiratosi palócok között a különböző eredet, az egymástól elütő dialektus, a különböző szokások sokszor szültek konfliktust a két Iratos között, de ezek jobbára csak „legénycsínyekre”, bálban való verekedésekre vagy falucsúfoló rigmusokra korlátozódtak. A nagyiratosiak a kisiratosiak szegedi „ő”-ző dialektusát az „Ögyé könyeret möggyel, apád se övött ögyöböt” mondattal gúnyolták, míg a kisiratosiak a „Mëgyëk a gyëpën kërësztül…” beszédcsúfolóval vágtak vissza a palócos, zárt ë-vel beszélő nagyiratosiaknak. Komoly ellentét azonban sosem volt a két község között, ezt jó néhány házasság is bizonyítja, ahol egyik fél kisiratosi, a másik nagyiratosi.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kisiratosi világosi fegyverletétel emlékműve, amelyet a katolikus templom mellett találunk.

A világosi fegyverletétel
1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert a Görgei Artúr vezette feldunai hadtest Paszkievics főherceg, az orosz intervenciós erők főparancsnoka előtt. Az 1848-49-es szabadságharc gyászos záróakkordja máig történelmünk egyik legfájdalmasabb pontjának számít, amit – sajnos – az sem ellensúlyoz, hogy a honvédek még az utolsó pillanatokban is számos tanújelét adták bátorságuknak és büszkeségüknek.
Ferenc József császár (1848-1916) és I. Miklós orosz cár (1825-1855) varsói találkozója után a Paszkievics vezette orosz erők megindultak Magyarország felé, ezzel a szabadságharc sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. Az Ausztriába kiszorított, Haynau főparancsnoksága alatt álló császári erők önmagukban is komoly kihívást jelentettek az ereje teljében harcoló Magyarország számára, de azt 1849 júniusa után még a Kárpátok keleti szorosain beözönlő 200 000 orosz katona is tetézte. Görgei, a honvédseregek főparancsnoka azt tervezte, hogy Komáromnál és valahol az Alföld déli részén, két pontban összpontosítja a magyar erőket, és – megakadályozva az ellenséges csapatok egyesülését – külön-külön feltartóztatja a Magyarországra betörő seregeket. Ezt a nagyszabású tervet Haynau győri győzelme már eleve meghiúsította, Dembinszki balszerencsés fővezérsége azonban még a Temesvárig visszavonuló – az osztrákok létszámát felülmúló – honvédseregek helyzetét is ellehetetlenítette.
Görgei a június 28-i vereség után a Felvidék hegyei közé vonult vissza, ahol bravúros hadmozdulatok során többször is sikerült kijátszania az orosz fősereget. A feldunai hadtest vakmerő és meglepő hadmozdulatai még I. Miklós figyelmét is felkeltették, aki leveleiben többször is értetlenségét fejezte ki a gyors orosz siker elmaradása miatt. Görgei presztízsét mutatja, hogy Chrurloff tábornok már július 21-én megkereste őt egy fegyverszüneti ajánlattal, de a magyar vezér ekkor még elutasította a kezdeményezést. A Győrnél vereséget szenvedett honvédseregek időközben – kalandos úton – a Felvidékről a Bánságban gyülekező Dembinszki-féle csapatok felé vették az irányt, és a sorsdöntő temesvári ütközet előtti napokban már Arad környékén táboroztak.
A két magyar sereg azonban augusztus első napjaiban már egyre inkább a közeledő orosz és osztrák erők harapófogójába került, a helyzetet pedig az augusztus 9-i kudarc teljesen reménytelenné tette. Miután Guyon Richárd hírt hozott a temesvári csúfos vereségről, és a déli hadtest összeomlásáról, Görgei – augusztus 11-én – a haditanács elé vitte a kapituláció kérdését, és a jelenlévő 80 tábornok – két ellenszavazattal – úgy döntött, leteszik a fegyvert. Nem igaz tehát, hogy Görgei egymaga döntött volna a megadásról; másrészt – a döntéshozó személyétől függetlenül – felelős döntés született, ugyanis, ilyen pozícióban, a harc csupán értelmetlen vérontás lett volna.
Miután Kossuth, a szabadságharc vezetője nem számíthatott arra, hogy akár Haynau, akár Paszkievics tárgyalásba bocsátkozik vele, Görgei, az esetleges kedvezőbb feltételek érdekében, rábírta őt a lemondásra. A kormányzó elnök és kormánya – Szemere Bertalan kivételével – augusztus 11-én távozott Aradról, a tagok többsége ekkor már a határ felé vette az irányt; a diktátori jogkört elnyert Görgei a következő napokban megpróbált az oroszokkal alkudozni a békéről, de Paszkievics – cári utasításra – elzárkózott a politikai tárgyalásoktól. Így aztán a feldunai hadtest augusztus 13-án a Magyarvilágos és Románvilágos közti síkon, a középkori vár romjai alatt letette a fegyvert az oroszok előtt, Görgei pedig a Bohus-kastélyban aláírta a megadási nyilatkozatot.
Gyászos és szívszorító pillanat volt ez, amikor a 30 000 fős sereg vezérétől és a sokáig diadalmas szabadságharc fegyvereitől és zászlóitól is búcsút vett, majd elhagyta a rossz emlékű mezőt; de még ebben a jelentben is volt azonban annyi rejtett büszkeség, hogy Görgei inkább az oroszoknak adta meg magát. Ezzel a magyarok mintegy kinyilvánították, hogy itt bizony nem egy jelentéktelen felkelést vertek le, hanem egy nemzet szabadságharcát, amihez két nagyhatalom katonai erejére is szükség volt. Ezt az üzenetet Haynau és az oroszok egyaránt megértették, nem véletlen, hogy a kapitulációban kulcsszerepet játszó Görgei Artúr sorsáról I. Miklós a későbbiekben olyannyira féltőn gondoskodott.

Ezen a vidéken még a legimpozánsabb kastélyok is gyászos történetekkel terheltek. A mácsai kastély a szabadságharc idején Csernovics Péter tulajdonában volt.
Miután Aradon kivégezték a tizenhárom tábornokot, a mártírokat egytől egyig kivégzésük helyén földelték el, de az őröket lefizetve titokban több tábornok holttestét is elszállították első temetési helyükről. Csernovics Péter, Damjanich János sógora két vértanú holttestét vitette el. A volt vármegyei főispán a kivégzés napján Zsiradó János nevű komornyikja markába száz aranyat nyomott azzal a meghagyással, hogy Damjanich holttestét mindenáron, Lahner, Vécsey és Leiningenét pedig, ha lehetséges, szerezze meg a hóhértól, és Mácsán a parkban temesse el. Zsiradó az utasítás szerint járt el. A hóhér egyesével szedte le a holttesteket a bitóról, és azokat átadta neki azzal a megjegyzéssel, hogy „ha akarja, odaadom magának a többieket is.” Mivel a komornyik „a többi holttest iránt utasítást nem kapván, azok ott maradtak”. Éjjel érkezett meg a mácsai birtokra Damjanich és Lahner gyékénnyel letakart koporsója, ahol elhantolták őket. 13 esztendő múltán a kastélyt a Károlyi család vásárolta meg. A hantok fölé Károlyi Ella grófnő márvány sírkövet állíttatott. A hamvakat végül 1974-ben az aradi vesztőhely emlékhelyére vitték.
A kastély, amelynek kertjében arborétum, melegházak és úszómedence is volt, 1939-ben Adam Iancu kurticsi orvos birtokába került, aki tíz hektáron kivágatta a park fáit. A megmaradt, 17 hektáros parkban 1948-ban megalapították a szocialista Románia első gyermekvárosát körülbelül száz árva gyermek számára. Manapság a kastélyban kétévente humorfesztivált, s ugyancsak kétévente néprajzi fesztivált rendeznek és évente megrendezik a karikaturisták találkozóját is. A kastély parkja szabadon látogatható, az itt található Damjanich-Lahner emléket 2-3 évente ledöntik.
A kastélytól 150 méterre találjuk a katolikus templomot, amely 1896-ban, neogótikus stílusban épült, benne a védőszent Szent Eleonóra olajfestménye Barabás Miklós műve.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a kastély parkjában lévő Damjanich-Lahner emlékmű, amelyet a park délnyugati sarkában találunk. (Nehéz megtalálni, ezért ha nincs meg, elfogadjuk igazolásnak a park bármelyik pontját.)

Miközben Franciaországban épp a csőcselék tombolt és rombolt, 1789-ben Sofronyán a Purgly család szép kis kastélyt építtetett. Aztán 1881. június 10.-én megszületett Purgly János lánya, Magdolna, aki 1900-ban egy miskolci farsangi bálon megismerkedett egy ellenállhatatlan sorhajókapitánnyal. Horthy Miklósnak hívták a tisztet, aki aztán itt, a sofronyai kastélyban el is jegyezte kedvesét. Az esküvőt már az aradi református templomban tartották, 1901-ben. Életük innentől összeforrt, a kormányzóvá lett Horthyt mindenhova hűséggel követte hitvese, a főméltóságú asszony.
A kastély mellett ma termálfürdő működik.

Sofronya környékén még akad néhány település, ahol magyar szót hallhatunk, vagy katolikus templomba térhetünk be. Ilyen települések Nagyvarjas, Szentpál és Tornya is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a sofronyai kastély.

Aradot akár ki is kerülhetné az utazó, hisz most már a várost elkerülő úton is el lehet evickélni a sok olasz rendszámú autóval egyetemben Dél-Erdély felé. Ám Aradon dolgunk van: magyar emlékek után kutatunk, főként annak a gyászos októberi napnak az emlékei után. A város hangulata ma már sajnos sokkal inkább emlékeztet Craiovára vagy Pitestire, mint mondjuk Békéscsabára vagy Szegedre. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz Tóth Árpád és Jávor Pál szülővárosa már több, mint 100 éve román fennhatóság alatt áll. Azon azonban már el lehet gondolkodni, hogy minek köszönhető az, hogy míg száz éve a románok aránya 15% volt, addig napjainkban ez a szám már 85%. Hova tűnt a magyar polgár, ki egy szép „dualizmuskori” vasárnapon a minorita templomban meghallgatott mise után még elsétált a Nemzeti Színház és a Városháza felé, hogy ebédre éppen hazaérjen? Hol vannak a presbiterek, akik 1901-ben Horthy Miklós esküvőjének lehettek tanúi a református templomban? És hol van Hunnia, az Ébredő Szabadság, a Harckészség, az Áldozatkészség, a Haldokló Harcos – Zala György alkotásai? Az avatóünnepségen 1890-ben Klapka György is részt vett, majd nem egészen 35 év múlva az új román hatalom már el is távolította, hogy megelőzze a további rongálását. Szerencsére a szoborcsoport 2004 óta újra köztéren látható, és nem a minorita rendház udvarán. Bár hozzá kell tenni, nem az eredeti helyén, a Főtéren, hanem az egykori madárpiacon állították újra, egy modern román diadalívvel együtt…
A Megbékélés parkjában álló Szabadság-szobortól nem messze találjuk a református templomot, ahol Purgly Magdolna és Horthy Miklós házasságot kötött, de itt tornyosul a tér felett az aradi Víztorony is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Szabadság-szobor.

Világostól Aradig rövidebb volt az út, mint a magyar Aradtól a román Aradig. Rövidebb, de ugyanolyan fájdalmas. A világosi vár sok sereget látott omladozó falai alá, a szöllősi mezőre vezette ki hadát Görgei Artúr 1849. augusztus 13-án, hogy az előző nap megbeszéltek szerint lerakja a fegyvert a cári haderő előtt. Vér helyett itt könnyekkel fizettünk, cserébe pedig ígéretet kaptunk a tisztes elbánásra vonatkozóan. Ám Ferenc József mást üzent Haynaunak: „sok fejnek kell lehullania, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagol.” Ennek szellemében már augusztus 22-én kivégezték Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát. (Majd Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát 1849. október 25-én, Lenkey János tábornokot 1850. február 8-án és Ludwig Hauk alezredest, Bem József tábornok hadsegédét 1850. február 19-én.) Augusztus 22-én az oroszok átadják a honvéd tábornokokat az osztrákoknak, és Ernst vérbírónak. 4 golyó, 9 kötél – szól az ítélet. A kivégzés napja tudatosan a magyarok miatt kirobbant második bécsi forradalom és Latour budapesti felkoncolásának egyéves évfordulója, október hatodika.
Először azokat vitték, akikre golyó általi halál várt. Lázár Vilmos volt az első, ugyanis ő a császáriak előtt volt kénytelen letenni a fegyvert. Kivégzése előtti éjjel írta a feleségének: “Adj gyermekeink mindegyikének, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – előjeléül annak, hogy az, aki becsületesen és tisztán élte egész életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én.”
Utána Desewffy Arisztid következett, aki csapataival együtt Törökországba akart menekülni, de Liechtenstein osztrák altábornagy rábeszélésére megadta magát. Haynau “betartotta” Liechtenstein ígéretét: Dessewffy Arisztidet halálra ítélték. “Csoda, hogy minden magyart ki nem irtottak a Habsburgok háromszáz év óta” – mondta a siralomházban, majd mély álomba merült. “Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” – magyarázta papjának, majd teljes nyugalommal állt a kivégzőosztag elé.
Kiss Ernő Aradon esik fogságba, s mivel a császári sereg ellen fegyveresen nem harcolt, “csak” golyó általi halálra ítélik. Kivégzésekor nem engedte a szemét bekötni. “Szegény hazám! Isten büntesse meg hóhérainkat!” – kiáltotta a sortűz eldördülése előtt. A lövések csak megsebezték, ekkor egyesek szerint így szólt: “Hát én, rólam elfeledkeztek?”. Mások úgy emlékeznek, hogy saját maga vezényelt újra tüzet a megzavarodott kivégzőosztagnak. Ekkor egy altiszt közvetlen közelről lőtte agyon.
Schweidel József sem akarta engedni, hogy a szemét bekössék, a törzsőrmester kétszer tett erre kísérletet, de ő minden alkalommal lerántotta a kendőt. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott.
Reggel hatkor jöttek a katonához méltatlan, kötél általi halálra ítéltek. Poeltenberg Ernő volt az első, aki végignézve társain így szólt: “Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje!” Rendkívül erős fizikuma miatt halála lassú és gyötrelmes volt.
Török Ignác a kivégzés előtti éjszakán sem cáfolta meg hivatását és szenvedélyét: egy, a várerődítéssel foglalkozó szakmunkát olvasgatott. Amikor a pribékek a bitóhoz kisérték a felindult embert, Tichy őrnagy gúnyos megjegyzésére így vágott vissza: “Szégyellje magát ön, hóhérlegény!” A kivégzése előtti pillanatokban állítólag szívszélhűdés érte, már csak holttestét akaszthatták fel.
Lahner György tette Nagyváradot a fegyvergyártás központjává, Kossuth szavaival “a magyar Birminghammé”. A szabadságharc elbukásakor a fegyvergyár élén áll. Német, a magyar nyelvet csak töri, de az általa szervezett fegyvergyárakban öntött ágyúkon a “Ne bántsd a magyart!” felirat állt. Nem mindennapi képességeinek köszönhető, hogy a honvédsereg felszereltsége napról napra javult, főként e rendkívüli eredményei miatt kellett bűnhődnie – hetedikként.
A horvát Knézics Károly a kivégzés előtti éjszakán Egerben élő családjának írt búcsúlevelet.
Nagysándor József szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte: “Hodie mihi, cras tibi!” (Ma nekem, holnap neked!) “Éljen a haza!” kiáltással halt meg.
Leiningen-Westerburg Károly gróf, a német főnemes őreit megvesztegetve elérte, hogy a kivégzéskor magyar honvéd tábornoki egyenruháját viselhesse… A kivégzés elleni szavait a dobok dübörgése némította el.
Aulich Lajos nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.
A végére már csak Damjanich és Vécsey maradt. Amikor a pribékek Damjanich Jánoshoz léptek, azt mondta: “Azt gondoltam, én leszek az utolsó, mert a csatában mindig első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” – ezek voltak utolsó szavai.
Vécsey Károlynak mivel személyes ellenségei is voltak a császári udvarban, sőt saját apja is követelte kíméletlen megbüntetését, végignézve bajtársai haláltusáját, utolsónak kellett meghalnia. Azt mondják, mivel már nem volt kitől elköszönnie, a halott Damjanichhoz lépett, s az ő kezeit csókolta meg búcsúzóul.
Isten áldja emléküket.
A Szabadság-szoborral ellentétben az aradi vár melletti Vesztőhelyen 1881-ben felállított obeliszket nem bántotta senki: a Golgotán maga a Halál lakozik, azt pedig nem illik zavarni.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Vesztőhely.

Három évtized sem telt el az aradi vértanúk kivégzése után és a kiegyezést követően Arad rendkívüli gazdasági és szellemi fejlődésen ment át, számos új középülettel gazdagodott. Mielőtt ezeket számba vennénk, kicsit merüljünk el a város múltjában, amely szervesen össze kapcsolódott a mindenkori aradi vár történetével.
Arad első vára, a mai várostól 7 km-re keletre feküdt. Ezt 1551. szeptember 18-án foglalta el a török, akik a mai város helyén 1552 és 1554 között új palánkvárat építettek. Arad 1554-ig szandzsákszékhely volt, 1658. július 14-én itt győzte le II. Rákóczi György a budai pasa seregét. 1685-ben szabadult fel a török uralom alól. 1699 és 1741 között a marosi katonai határőrvidék székhelye volt. 1783-ban épült fel a süllyesztett új csillagvár a Maros kanyarulatában. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során az aradi polgárok hosszú ostromot követően 1848. június 28-án foglalták el ezt az új várat. A szabadságharc bukása után itt tartották fogva és ítélték halálra az aradi vértanúkat. Később is börtönként működött; egyik híres foglya a szarajevói merénylet elkövetője, Gavrilo Princip volt. 1919-ben a város volt a székhelye gróf Károlyi Gyula ellenforradalmi kormányának, amelynek Horthy Miklós is tagja volt. 1920-ban Arad a trianoni békeszerződéssel Romániához került, de azért még egyszer, 1944. szeptember 13-án a III. magyar hadsereg elfoglalta pár napra. A két világháború közötti időszakban a vár egyébként kaszárnyaként üzemelt, majd a 2. világháború után egy szovjet tankos egységet helyeztek el benne. 1958-tól, amikor a szovjet csapatok elhagyták Romániát, a román hadsereg használta ugyanerre a célra. Napjainkig is a katonaság használja, ezért nem látogatható, bár szó van turisztikai célú hasznosításáról.
Vár híján egy aradi városséta leginkább a dualizmuskori palotákról szól. Ezek a paloták az egykori Andrássy úton (ma Bulevardul Revolutiei) és annak környékén sorakoznak. Érdemes ezt a sétát a Maros partján kezdeni, ahol a Pietonal gyaloghíd vezet a várat is rejtő félszigetre. Mi most nem kelünk át a hídon a várhoz, hanem jobbra indulunk a gyászos emlékű Igazságügyi palota épülete felé: itt tartották a tizenhárom aradi vértanú tárgyalását. Innen a Grigorescu utcán felmegyünk az Andrássy útra, közben odaköszönünk a szecessziós Kovács palotának, amely a 20. század elején épült. Az Andrássy úton balra indulunk, ahol rögtön feltűnik a neogótikus Vörös templom: az evangélikusokat szolgáló templom 1906-ban épült Szántay Lajos tervei alapján. (A templom mögött van a Suciu palota.) Az Andrássy úton az impozáns Andrényi palota következik, amelyet 1880 és 1890 között építtetett a bárói rangra emelt Andrényi kereskedőcsalád. Ez az 1948-as államosítást követően Úttörőpalota, 1990 után pedig Gyermekpalota lett. Vele srégen szemben a Nemzeti Bank épülete áll, amely az Arad-Csanádi Takarékpénztár számára épült 1910-ben. Az eklektikus stílusú épület homlokzata az ókori görög templomokat idézi. 2018 óta már nem a pénzügyminisztériumhoz tartozik az épület, hanem rektori hivatalt terveznek bele. Ismét átkelünk az Andrássy út bal oldalára, ahol Arad talán legszebb épülete, a neoreneszánsz stílusú Városháza áll. Steindl Imre, a budapesti Országház építésze tervezte, előtte egykor Kossuth Lajos szoborcsoportja állt, amely ma már természetesen nincs itt. Mellette láthatjuk az eklektikus Pénzügyi palotát, azzal szemben pedig a Neumann palotát. Ha a Pénzügyi palota mellett lesétálunk a Maros felé, akkor Arad egyik büszkeségéhez, a Kultúrpalotához érkezünk; benne található a Történeti Múzeum, jelentős 1848-as emlékekkel. A Kultúrpalotánál áll annak tervezőjének, a város legjelesebb műépítészének, Szántay Lajosnak (1872-1961) a szobra, aki számos középület tervezője, az aradi közélet aktív tagja és a református egyházközösség gondnoka is volt. Neki is van palotája, méghozzá a Neumann palota mögött. A Szántay palota utcájában (Püspök utca), a Kohn palota mellett áll Salacz Gyula szobra, aki a dualizmus korában, 1875 és 1901 között volt Arad polgármestere. Visszatérve az Andrássy útra, az 1880-as eklektikus Hermann palota mellett emelkedik a Páduai Szent Antal templom, amit a minoriták korábbi egyháza helyén épült 1903-ban. A külső homlokzatot két kiemelkedő korinthoszi oszloppár alkotja, amelyek között a bejárati portál van. Ez fölött egy keskeny boltív látható, amely timpanont alkotva pietának ad helyet. Fölötte Jézus, Árpád-házi Szent Margit és Árpád-házi Szent Erzsébet szobrai láthatóak. Innen dél felé haladva a Színház és a szecessziós Bohus palota következnek, majd a régi színház épülete, amely 1818-ban készült el, és amelyben Petőfi Sándor is játszott. Az Andrássy úton még a Vaslakat-ház és az egykori Vörös Ökör fogadó érdemel figyelmet.
Aradon született 1886-ban Tóth Árpád költő, aki 3 éves korában elköltözött innen Debrecenbe, illetve itt született 1902. január 21-én Jávor Pál az első magyar filmsztár is, aki viszont 1918-ig élt Aradon, és a fenti sétát akár jó néhányszor meg is tehette. Ne csak az aradi 13 (vagy 17), hanem ők is jussanak eszünkbe, mikor Aradon járunk.

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja Szántay Lajos szobra, a Kultúrpalota lépcsősorának tetején áll, a bejárattól balra.

Volt ám nagy felháborodás meg tiltakozás, mikor 1907-ben az Országos Községi Törzskönyvbizottság az Öthalom nevet adta Glogovácnak. De hát mit lehet tenni, ha a település keleti határában kurgánok, halomsírok állnak, meg mégis csak a Magyar Királyság majd közepén vagyunk.
A Magyar Királyság közepén, ahol Szent István korában vár épült. Arad neve a magyar településnevek túlnyomó többségéhez hasonlóan puszta személynévből keletkezett. Valószínűleg Arad, Urod, Orod lehetett az itteni várba I. István által az Ajtony vezér fölötti győzelme után kinevezett első ispán neve. Itt végeztette ki 1131-ben II. Béla szerb felesége a férje megvakításában bűnös 68 főurat. 1135-ben II. Béla társaskáptalant alapított itt, melynek templomát a mai római katolikus templom mellett található rommal azonosítják. Ez eredetileg kereszthajós bazilika volt, hasonlóan saját korának apátsági templomaihoz és püspöki székesegyházaihoz. 1177 előtt maga a vár is a prépostság tulajdona lett. A környező várost 1241-ben és 1285-ben a tatárok elpusztították, de a vár ellenállt a támadásnak. 1388-ban már mezőváros volt. 1459-ben egészen eddig portyáztak II. Mohamed szultán török hadai, 1514-ben Dózsa serege pusztította. 1551. szeptember 18-án foglalta el a török a Ó-Aradvárat, amely teljesen elpusztult. (Az Öthalomtól nyugatra pár száz méterre fekvő aradi ispánsági vár (Ó-Aradvár) nyomai ma már csak a levegőből láthatók a terület mezőgazdasági művelése miatt.)
A 18. század elején a mai falu déli részén szerb lakosságú település jött létre Glogovác néven, amelyet beillesztettek a határőrség szervezetébe. 1756-ban a szerbeket elköltöztették és megkezdődött a németek betelepítése. A korábbi szerb falu kanyargós utcái mellett egy sakktáblás elrendezésű új falurész épült ki – a kettő ma is elkülöníthető. A település gazdálkodása mintaként szolgált a környék falvai számára. A 20. század első éveiben a szegényebb glogováciak előbb Németországban próbáltak munkát keresni, majd jelentőssé vált körükben a kivándorlás az Egyesült Államokba. 1945. január 14-én a 17 és 45 év közötti német férfiakat és a 18 és 32 év közötti nőket a Szovjetunióba hurcolták, ahol 59-en életüket vesztették. 1945 és 1948 között a svábok elkobzott birtokaira kb. 1000 román telepest költöztettek be. A szocializmus évtizedeiben, 1988-ig német lakosságának már kb. kétharmada kitelepült Németországba. A második világháború után a települést az 1821-es havasalföldi felkelés vezetőjéről, Tudor Vladimirescuról nevezték el.
Nekünk azért mindig is Öthalom marad – az öt kurgán a falutól 200 méterre keletre áll, közülük az egyikre 1854-ben kápolnát építettek, amelyhez kálvária vezet. Két katolikus temploma közül a plébániatemplom 1767-ben, az ún. kistemplom 1889-ben épült. Előbbi mögött találjuk a középkori Szent Márton prépostsági templom szerény romjait, amely egyben a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.

Képek forrása: varlexikon.hu

“Hát lehetséges számunkra közeli kapcsolat a hegyekkel? Lehetséges. Sőt, van is. A régi aradi lélek inkább nyugat felé vonzódott. Erdély és a hegyek az aradiak számára kissé idegenek, hűvösen előkelőek voltak. Azóta azonban sok minden megváltozott. A háború után a nyugat felőli trianoni szomorú határfal a hegyek felé fordította szemeinket. Érezhetően hozzásimultunk a hegyekhez. Mert a hegyek jók, könyörületesek és vigaszt, pihenést, üdülést nyújtanak.” (Mátyás Vilmos: Arad és hegyek, 1940)
Világos határában, a Feredő-forráshoz vezető út elágazásánál találjuk az 1937-ben villámcsapásban meghalt két magyar turista, Márton István és Schmidt József emlékművét, amelyet 1938-ban emeltek.
Innen indul a sárga jelzés a Zarándi-hegységben, 440 méter magasan található Feredő-forráshoz.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja az emlékmű.

„A ménesi borvidéktől éjszakra, a régi Kovásziban van Arad vármegye legjobban fennmaradt Árpád-kori templomának tornya. A nép török mecsetnek tartja, holott tiszta román ízlésű templom. A romok között, ásatás közben, koporsót s drágakövekkel és aranyékszerekkel díszesített csontvázat is találtak. A nép, mely erről tudósít, számos regét fűz hozzá. E templomban 1537. december 2-án János király is misét hallgatott, miközben az iskolás fiúk buzgón énekelték: „Gaudete, iterum dico: gaudete!” (Turisták Lapja: Arad régiségei s a turistaság, 1892)
Bizony 1537-ben még katolikus és magyar volt Kovászi, sőt mezővárosi rangja volt, hogy aztán 1566-tól már a borosjenői szandzsákhoz tartozzon. A törökök kiverése után ortodox románokkal települt újra, így nincs mit csodálkozni azon, hogy bírája 1848. október 10-én felolvasta Jelačić kiáltványát és felkelést robbantott ki. Az új román honfoglalók október 18-20-án rögvest megöltek hét nemzetőrt, kifosztottak több magyarok által lakott házat és kocsmát, valamint elkergették Kossuth-párti papját, Arsenie Popovici-ot. Október 23. után a Gaál László vezette honvédség feloszlatta a községi tanácsot és két lakost kivégzett. A régi helyére kinevezett új községi tanácsot a falu teljes lerombolásának terhe mellett kötelezték, hogy újoncokat állítson a nagybecskereki magyar táborba.
Neszly János jegyző az 1880-as évek elején magyar magániskolát szervezett, amelyet 1898-ban a magyar állam vett át. 1909/10-ben az iskola diákjainak mintegy kétharmada volt román. Kovászi környékén 1944. szeptember 13-án is súlyos összetűzések voltak a magyar honvédők és a román csapatok között. Október 13-án a Vörös Hadsereg evakuálta a falu lakosságát és a jegyző házában alakították ki Malinovszkij marsall főhadiszállását. A falusiak csak november 17-én térhettek vissza otthonaikba.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a középkori templom romja (Turnului utca 1.). A rom egy magánkertben áll, de be lehet menni megnézni.

Nagy napra gyűltek össze 1896. augusztus 18-án az aradiak. Az Arad Hegyaljai Motorosított Vasút Részvénytársaság (AHMV Rt) alakuló ülését tartották. Lőcs Rezső, Sármezey Ákos és Péterffy Antal gyűjtötték össze a részvénytőkét, amelyben az Arad-hegyaljai borvidék szőlősgazdái is támogatták őket. 1905. szeptember 25-én a magyar kereskedelmi minisztérium kiadta a koncessziót a vasút építésére. A részvénytársaság 1905. október 4-én alakult meg; fő részvényesei Péterffi Antal és Sterner Simon voltak. A részvénytársaság igazgatójává Lőcs Rezsőt választották. Az építkezés 1905. december 11-én el is kezdődött; az építési munkákat a berlini Henning & Hartwick cég nyerte el.
A helyi vasútvonalat 1906. november 11-én nyitották meg Arad és a Hegyalja között. Aradon önálló vasútállomása volt a Dengl téren, mintegy 700 méterre délre a Magyar Államvasutak állomásától. Ugyan hosszan párhuzamosan haladt az Arad–Gyulafehérvár vasútvonallal, de ezzel ellentétben közvetlenül a településeken haladt át, és így jobb összeköttetést biztosított. Ugyanez vonatkozott a brádi vonalon elhelyezkedő Világos, Muszka, Pankota településekre is. A helyi vasútvonal fontos szerepet játszott a máriaradnai kolostor felé utazó zarándokok kiszolgálásában. 1910-ben döntöttek a vonal villamosításról, a munkálatokat 1911 tavaszán kezdték el, és 1913. április 10-én fejezték be. A járműveket Trianon után a korábbi szürkéről zöldre festették át; innen kapta a vonal a “Zöld nyíl” becenevet. A Pankotára és a Máriaradnára vezető vidéki vonalakat 1991. októberétől gazdasági megfontolásokból bezárták, mára csak az Arad-Gyorok vonal működik. A Gyorok közepén található deltavágányon fordulnak meg az Aradról jövő vonatok. A település bejáratánál még áll a vasút egykori négyállásos kocsiszínje, ahol az aradi muzeális villamosjárműveket állították ki (closca utca). A vasútállomás melletti homokbánya tava ma már nem csak az aradiak kedvelt strandja, de aranypartja az egyre távolabbról érkező turistákat is idevonzza. Gyorokon érdemes még megnézni a Bormúzeumot, a Domány-kastélyt és a Vojtek-villát is.
Gyorok már a középkorban is létezett, a falu korabeli látványa a gyoroki római katolikus templom főoltárképén is visszaköszön. A török hódítás alatt elnéptelenedett faluba 1736-ban új birtokosa, Edelspacher Zsigmond telepített be magyarokat, németeket, szerbeket és románokat. 1743-ban már a Grassalkovich család birtokában állt, akik felújították a szőlőművelést és szőlőhegyén ménesi vörösaszút termeltek. Német lakói a 20. századra asszimilálódtak a magyarsághoz. 1883–1884-ben az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely csángó családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Azon családokat telepítették az itteni kincstári birtokra, akiknek Székelykevén nem jutott föld a Bukovinából érkezők közül. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték és még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvakkal, illetve közvetlenül Istensegítssel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. Különálló csángó öntudatuk máig megmaradt, bár kultúrájukat legnagyobbrészt elhagyták. Az 1970-es évektől mócok települtek a faluba, őket az őshonos románok, mint korábban a magyarok a bukovinaiakat, nem fogadták el egyenrangúként.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a bányató strandja.

Sok környékbeli településhez hasonlóan Ménest is újra kellett telepíteni a török kiűzése után. A középkorban magyar és katolikus bortermelő jobbágyfalut a kincstár telepítette újra, 1729-ben már ortodox fatemplomot is szenteltek benne. A kincstártól aztán Grassalkovich Antal szerezte meg Ménest, aki 1744 körül már nagy mennyiségben készített vörös aszút. A ménesi kadarka és a kadarkaszőlőből készített aszú a 18–19. században a legjobb hírű magyarországi borok közé számított. Edelspacher György birtokos 1800-ban már Lengyelországba is szállította, az 1862-es londoni világkiállításon pedig a magyar borok királynéjának választották. A környező tájat a szőlőbirtokos családok présházai – helyi nevükön kolnái – tarkították. A határban álló előkelő kolnák mintájára 19. század végén előbb a kereskedők építettek maguknak négy-öt szobás, úrias házakat a faluban, majd a legmódosabb parasztcsaládok is. A Grassalkovichok kastélyt is emeltek 1749-ben egy borpince fölé. Ez 1835-től volt a kamara tulajdona, benne a magyar állam 1881-ben hároméves vincellérképző iskolát indított. A kastély ma már nincs meg, a helyén emelt épületben ma bormúzeum működik egy fedél alatt a szőlészeti és borászati kutatóállomással és egy agráripari líceummal. Az Ortutay-kastélyt sem sok választja már el a végső pusztulástól. A településen, Kovács Árpád házában működik Románia egyetlen méhészeti múzeuma is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a romos Ortutay-kastély a Valea Mare végén.

Az ópálosi csata 1944. szeptember 14–19. között zajlott Ópálos térségében. A csatában a román–szovjet csapatok kerekedtek felül, aminek az lett a következménye, hogy a magyarok kénytelenek voltak feladni Aradot és kivonulni a dél-erdélyi területekről. A Maros völgyében előrenyomuló román–szovjet csapatok Ópálos térségében a magyar csapatokba ütköztek, akik a településtől nyugatra bekerítő hadműveletet kíséreltek meg a román csapatok jobb szárnya ellen szeptember 14-én. A magyar csapatok célja az volt, hogy Ópálosnál a településtől északra lévő erdőre támaszkodva lezárják a Maros völgyét a szovjetek elől. A magyarok első rohamát, amelyben két gyalogos zászlóalj vett részt harckocsik támogatásával, a románok visszaverték. Ezután a magyarok öt másik támadást is intéztek a románok ellen, de sorra visszaverték őket. Végül a támadásokban kimerült magyar állásokat aznap este a románok tűz alá vették, nagy veszteségeket okozva. A következő nap, szeptember 15-én a magyarok erős tüzérségi előkészítés után összpontosított támadást indítottak az 1. zászlóalj ellen, amelyet visszavonulásra kényszerítettek és a románok csak Gyorok térségében tudták megállítani az előrenyomulást. Szeptember 16-án azonban a románok tüzérségi előkészítés nélkül meglepetésszerű támadást intézek a magyarok ellen, feladásra kényszerítve őket az előző nap elfoglalt területeket. A harcok hevességüket szeptember 17-én érték el, amikor a magyar hadvezetés az összes lehetséges haderőt bevetette. 45 perces tüzérségi előkészítés után a magyaroknak sikerült áttörni a román vonalat a Béga egyik mellékfolyójától északra, itt azonban beleütköztek az 53. Kadét hadosztályba, amely feltartóztatta a magyarokat. Időközben a szovjet páncélosok meglepték a magyarokat, a 32. gépesített gyalogos zászlóalj megérkezett a térségbe és a közös román–szovjet ellentámadás szeptember 19-e reggelére visszavonulásra késztette a magyarokat, ezzel lezárta a csatát. Az út mellett 1974-ben emlékművet állítottak az 1944-es ópálosi csatának.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja ez az emlékmű.

Mivel Ópálos határát nagyrészt az Arad-hegyaljai borvidék dombjai foglalták el, népe elsősorban szőlészettel-borászattal foglalkozott. A szőlők mellé, épp úgy, mint a borvidék más településein, kúriák, présház-üdülők (kolnák) épültek. A régi épületek közül a faluban áll még a Bohn-, a Fábian-, a Karossy-, a Miatovics- és a Schmidt-kúria. Itt töltötte gyermekkorát 1854 és 1861 között a híres geográfus, Lóczy Lajos, aki éppen 1920-ban, a trianoni békediktátum évében halt meg.
Az egykor messze híres történelmi Arad-hegyaljai borvidék, vagy másik nevén Ménesi borvidék Trianon után hosszú ideig feledésbe is merült, de Balla Gézának hála kezdi visszanyerni régi patináját. A Balla pincészet az elmúlt években valóságos zarándokhellyé vált, mert ahogy Csávossy György is mondta: „A ménesi bor szikrát ad a szerelemnek, szárnyat a gondolatoknak, kandallótüzet a barátságnak”… És igen, ha történelmi hazánknak ezen a különös levegőjű tájékán, Arad vidékén járunk, borúsan emlékezzünk hős vértanúinkra, de ne pironkodjunk derűsen ünnepelni a vérükből újra sarjadó életet is.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Balla pincészettel szemközti útszéli kápolna, amely Nepomuki Szent János szobrát rejti. (Innen csak pár lépés a katolikus templom.)

Az egykori Arad vármegye egyik legmagyarabb települése, Zimándújfalu. A hagyományok szerint a falut egy Zimándi János nevű földbirtokos alapította, azonban a súlyos adóterhek miatt a falu később elnéptelenedett. A Maros áradásaitól védett helyen fekvő elnéptelenedett Zimándra az 1800-as évek utolsó évtizedeiben Nógrád vármegyei dohánykertészek érkeztek Csernovics-Újfaluból, Csernovics Péter uradalmából, aki a hagyományok szerint elkártyázta vagyonát, és a megszűnt uradalomból a kertészcsaládokat ide, Zimándra telepítették, akik 1852-ben megalapították a mai Zimándújfalut. Római katolikus temploma 1907-ben épült neogótikus stílusban. A templomban látható Wolf Károly Hegyibeszéd című freskója is. A freskót készítő Wolf Károly Lotz Károly tanítványa volt.
Zimándújfalu környékén erősen megfogyatkozott a magyarság lélekszáma. Varsándon még akad magyar; ez a falu volt a helyszíne és ihletője Móra Ferenc „Kettős kenyér” című írásának. Újszentannán az egykori piarista konviktus épülete, Ószentannán a kéttornyú katolikus templom, Simándon, Újpanádon és Szentmártonban szintén a katolikus templomok, Zimándközben a református templom emlékeztetnek a magyar időkre.
Kürtösön pedig már a temető sem… 1944. szeptemberében Kürtös határában súlyos harcok folytak az Arad felől hátráló magyar honvédcsapatok, az 1. magyar páncéloshadosztály és a szovjet 18. harckocsihadtest csapatai között. A harcokban hősi halált haltak közül mintegy negyven magyar katonát a kürtösi katolikus temetőben helyeztek örök nyugatlomra. Az itt eltemetettek között nyugszik többek között Duska József százados az 1. gépkocsizó lövészezred 3. századának parancsnoka, az osztrogorszki hős Duska László testvérbátyja is. A katonák nyugalmát évtizedekig semmi sem háborgatta. 2010 őszén a helyi önkormányzat megbízásából a település halastavát kikotorták és az iszapot a katolikus temető kerítését megbontva több méter magasan annak régi magyar sírjaira és a katonasírokra hordták. Mi több a régi sírok egy részén utat alakítottak ki…

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a zimándújfalui katolikus templom.