Akik már isme­rik a Haza­já­ró Hon­is­me­re­ti és Turis­ta Egy­let által szer­ve­zett túrá­kat, azok tud­ják, hogy a ter­mé­szet­is­me­ret mel­lett fon­tos a magyar kul­tú­ra és tör­té­ne­lem kevés­bé ismert rész­le­te­i­nek meg­is­mer­te­té­se is.

A dél-erdé­lyi Zsil- völ­gyé­ben szer­ve­zett túra ‑ahol ma már csak szór­vány­ban élnek magyar test­vé­re­ink- nem vélet­le­nül vise­li a Mader­s­pach nevet. Az itt élők a Mader­s­pach csa­lád­nak köszön­he­tik a bányá­sza­tot, az ő bir­to­kuk­ban volt a völ­gyet körül­ve­vő vidék, tágabb érte­lem­ben pedig ott­ho­nuk volt a Pár­ing- és a Retyez­át- hegy­ség, melyet Mader­s­pach Vik­tor, a német szár­ma­zá­sú magyar mér­nök, spor­to­ló, vadász és kato­na, magá­val raga­dó­an leírt köny­ve­i­ben.

Az idei túra cél­pont­ja a kevés­bé ismert a God­ján-hegy­ség 2142 méte­res Pal­t­ina csú­csa volt. A reg­ge­li gyü­le­ke­ző­re több mint 70-en érkez­tek az anya­or­szág külön­bö­ző pont­ja­i­ról, Szat­már vidé­ké­ről, Fel­vi­dék­ről és Szé­kely­föld­ről. Örül­tünk a vissza­té­rő bará­ta­ink­nak, és annak külö­nö­sen, hogy az elő­ző túrák hatá­sá­ra elvit­ték e hely szép­sé­ge­i­nek hírét és új arco­kat is hoz­tak maguk­kal.

Egy cso­port­kép és Dob­ner Imre túra­ve­ze­tőnk rövid ismer­te­té­se után, 1130 méter­ről egy erdé­sze­ti úton indu­lunk a Szo­ar­be­le-völgy irá­nyá­ba, mely a Kis-Retyez­á­tot és a God­ján-hegy­sé­get választ­ja el egy­más­tól. A sze­kér­út­ról letér­ve, követ­ve a jel­zést, egy kiszá­radt patak­me­der köve­it kerül­get­ve kezd­jük meg a hosszú­nak ígér­ke­ző emel­ke­dést. Mielőtt beér­nénk az erdő sűrű­jé­be, hátunk mögött már fel­tű­nik tava­lyi túránk tere­pe, az Osz­lea gerin­ce. Az erdő­ben nyu­godt tem­pó­ban szer­pen­ti­ne­zünk fel­fe­lé a töl­gyes, a bük­kös majd a feny­ves biro­dal­má­ban. Három kilo­mé­ter után elhagy­juk az erdő­ha­tárt és egy tisz­tá­son talál­ha­tó esz­te­na szom­széd­sá­gá­ban meg­pi­he­nünk bevár­ni a csa­pa­tot. Míg vára­ko­zunk, van lehe­tő­ség fala­toz­ni vagy egy kis friss áfo­nyát gyűj­te­ni, ami most is jól esik és később is jól jöhet még. Követ­ke­ző állo­má­sunk egy kilo­mé­ter­rel tovább a Fene­ket­len-tó, de itt most csak rövi­den idő­zünk, mert lefe­lé itt fogunk vissza­csat­la­koz­ni az eddi­gi útvo­nal­ra.

A Pal­t­ina-nye­reg felé emel­ked­ve jobb­ról már fel­tű­nik a Kis-Retyez­át jel­leg­ze­tes mész­kő orma, a Jor­go­ván-kő, hátunk mögött pedig az Osz­lea már tel­jes ter­je­de­lem­ben ural­ja a tájat. Sze­ren­cse, hogy a tűző Nap meg­saj­nál min­ket és elbú­jik a fel­hők mögé míg kiérünk az 1935 méte­res Pal­t­ina-nye­reg­be, ahol a lege­lé­sző bir­ka­nyá­jak és sza­ma­rak mel­lett erős szél vár ben­nün­ket. Elő­ke­rül­nek a kabá­tok, szél­dzse­kik, és hiá­ba süt ki újra a Nap tel­jes erő­vel, még­is­csak már közel két­ezer méte­ren járunk.

Még a túrát meg­elő­ző, pén­tek esti beszél­ge­té­sek­ből kide­rült, hogy van­nak, akik eddig keve­set hal­lot­tak a Mader­s­pach csa­lád­ról, de a túrá­nak köszön­he­tő­en érdek­lőd­ni kezd­tek a téma iránt. Épp ezért hív­juk meg min­den évben a helyi Bodó József nyu­gal­ma­zott tör­té­ne­lem sza­kos tanárt, hogy mesél­jen kicsit a részt­ve­vők­nek. Mint min­dig, idén is szí­ve­sen vál­lal­ta fel­ké­ré­sün­ket, és válasz­tot­ta ezút­tal a Pal­t­ina-nyer­get a beszé­de hely­szí­né­nek, hisz innen meg­mu­tat­hat­ja a Lun­ca-Ber­hi­na nevű rétet, ahol annak ide­jén tábo­ra volt Mader­s­pach Vik­tor­nak. Onnan jött fel a Pal­t­ina- csúcs­ra, hogy meg­fi­gyel­je az Osz­lea-gerin­cet és jelent­se, ha érke­zik az ellen­ség.

Tanár úr sza­vai után, indul­junk mi is a csúcs felé, hiszen már csak 2 kilo­mé­ter! Az eny­hén emel­ke­dő gyep­ha­vas gerin­cen már sok­kal könnyeb­ben hala­dunk. A Pal­t­ina csú­csa előt­ti pár száz méte­ren íze­lí­tőt kapunk a God­ján-hegy­ség­re jel­lem­ző palás kőten­ger­ből.
Fel­ér­ve a 2142 méter magas csúcs­ra nem győ­zünk gyö­nyör­köd­ni a min­ket körül­ve­vő táj­ban: dél­re az Osz­lea-gerinc húzó­dik, dél-nyu­gat­ra a Cser­na-tó és vidé­ke, nyu­gat­ra a God­ján-hegy­ség továb­bi
ormai, észak­ra és észak-kelet­re a Nagy- és Kis- Retyez­át csú­csai büsz­kél­ked­nek. Pazar lát­vány, szin­te nem lehet vele betel­ni, közö­sen, egye­sé­vel, sor­ban azo­no­sít­juk a távol­ban lát­ha­tó csú­cso­kat.
Elké­szít­jük az elma­rad­ha­tat­lan közös csúcs­fo­tót és Szűcs Sán­dor ‑Szücsi‑, nem­rég fia­ta­lon elve­szí­tett túra­tár­sunk emlé­ké­re egy olyat is, amit sok­kal jobb lett vol­na, ha nem kell elké­szí­te­ni, hiszen tavaly ilyen­kor még sze­mé­lye­sen itt volt velünk.

Vissza­fe­lé Dob­ner Imi és Gyön­gyi túra­ve­ze­tő­ink sza­bad kezet adnak, hogy min­den­ki a
saját tem­pó­já­ban halad­jon lefe­le. Mere­dek, köves úton indu­lunk le, a velünk mara­dó fes­tői táj­ban gyö­nyör­köd­ve egy kis harán­to­lás után átvá­gunk a Fene­ket­len-tó irá­nyá­ba, majd onnan a már ismert úton vissza.

Igaz, hogy külön­bö­ző idő­pont­ban, de a lényeg, hogy épség­ben és sze­ren­csé­sen ért le min­den­ki, a cél­ban a helyi magyar­ság motor­jai vár­tak ben­nün­ket ízle­tes gulyás­sal, házi ková­szos ubor­ká­val, hideg sör­rel, süte­mé­nyek­kel, dinnyé­vel.

Vége­ze­tül össze­gyűl­tünk egy közös érté­ke­lés­re, ahol Dob­ner Imi túra­ve­ze­tő sze­mé­lye­sen is gra­tu­lált min­den részt­ve­vő­nek, szép tel­je­sít­mény volt, járt az okle­vél, a kitű­ző és a Haza­já­ró Kupa­fü­ze­tek­be a meg­ér­de­melt pecsét.

Köszön­jük Illyés Ist­ván­nak és Kati­nak, Len­gyel Izá­nak és Árpád­nak, Sza­bó Éva és Dob­ner Rozá­lia néni­nek a gon­dos mun­kát, hogy csil­la­pí­tot­ták szom­jun­kat és meg­töl­töt­ték kor­gó hasun­kat. Köszön­jük a Dob­ner csa­lád­nak, Gyön­gyi­nek, Imo­lá­nak és Imré­nek, hogy vigyáz­tak ránk a túra során, Illyés Kál­mán­nak a segít­sé­get és per­sze az Orosz csa­lád­nak, Erzsi­ké­nek, Orsi­ká­nak, Ger­gő­nek és Peti­nek a szer­ve­zést, akik nél­kül nem len­ne ez a túra! Köszö­net jár min­den­ki­nek, aki bár­mi­ben segí­tett és jelen­lé­té­vel támo­gat­ta a helyi magyar­sá­got!

Ismét felejt­he­tet­len élmény volt a Zsil-völ­gyé­ben magyar­nak len­ni, fel­töl­tőd­ni, erő­söd­ni!
Jövő­re talál­ko­zunk!

Ui: Aki nehéz­nek tart­ja túrá­in­kat, olvas­son és merít­sen Mader­s­pach Vik­tor ere­jé­ből. Ő mezít­láb kény­sze­rült átmen­ni eze­ken a hegye­ken. „Mene­kü­lé­sem Erdély­ből” című köny­vé­ben sok élmé­nye
meg­ta­lál­ha­tó:

“Tíz perc­nél tovább pihe­nés nél­kül a leg­erő­sebb és leg­edzet­tebb ember sem bír­ja. És ha
a sze­gény ván­dor vissza­te­kint és lát­ja az utol­só pihe­nés óta meg­tett utat, az ered­mény
cse­kély­sé­ge miatt két­ség­be­esik. De követ­ke­ze­tes kitar­tás­sal min­den bajt le lehet győz­ni.”

Aján­lott iro­da­lom
Mader­s­pach Vik­tor:

Mene­kü­lé­sem Erdély­ből
Az olá­hok vér­nyo­má­ban a Feke­te-ten­ge­rig
Pár­eng-Retyez­át
Hava­si vadá­sza­ta­im
Med­ve