Ha eljön a február második szombatja, a sötétség beálltával kitörünk. Idén tizenkilencedik alkalommal gyűlünk össze a budai várban és a Virágos-nyeregben, hogy hős elődeink nyomdokán végigjárjuk a kitörés véres ösvényeit.

Lehet eső, sár, hó vagy jég, vezényszó nélkül, belső indíttatásból érkeznek sok ezren, hogy teljesítsék a Kitörés Emlék- és Teljesítménytúra 25, 35 vagy 60 km-es távját.
Az idei 3550 fős összlétszám alig marad el a tavalyi rekordtól. A 60 kilométeres távnak viszont még soha nem vágtak neki ennyien: 2328-an választják a leghosszabb utat. A 35 kilométeres távon 360-an, a 25 kilométeresen 862-en indulnak. Fiatalok és idősek, nők és férfiak, köztük idén is sok külföldi résztvevő teszi tiszteletét hőseink előtt. Találkozunk németekkel, spanyokokkal, olaszokkal, de csehek, sőt, orosz és kazak túrázók is akadnak, megmutatva, hogy a budai erdők csendjében a közös emlékezés túlmutat nemzeteken és nemzedékeken.

A túra nem csak térben, de időben is hosszú utat kínál a résztvevőknek. Katonai hagyományőrző barátaink korhű ellenőrzőpontokkal idézik meg az 1945-ös ostrom napjait. Az egykori hadviselő felek, a magyar, német és szovjet „harcálláspontok” nem puszta díszletek. Segítenek átélni a 81 évvel ezelőtt történteket.
Az időjárás, minden előrejelzés ellenére, végül idén is kegyes hozzánk. Sem jég, sem sár nem nehezíti az előrehaladást. Aki a 60-as túra végén megy, azért, hogy ne legyen annyira könnyű a dolga, fokozódó széllel szemben találja magát.
A katonasírokon a mécsesek százainak fénye idén is átragyog minden sötétségen. Megindító és megrendítő érzés sokadjára belegondolni, hogy amerre lépünk, sok ezer katona feltáratlan maradványa nyugszik a lábaink alatt. Az út során szinte fizikailag érezzük, hogy az ott nyugvó fiatal honvédek és rajtuk keresztül minden, az ostromban hősi halált halt katona velünk van. A csillagos égről tekintenek le ránk és talán megnyugszik a lelkük. Kiengesztelődhetnek, hogy 80 év távlatából, annyi évtized bemocskoló kísérlete ellenére sem feledkezünk meg értünk hozott áldozatukról és évről-évre sok ezren adjuk meg nekik a végtisztességet.

De nem is a számok a fontosak. Nem a mennyiség, hanem a minőség. Az, hogy a Kitörés Emlék- és Teljesítménytúra kezd önmagán túlmutató hagyománnyá és jelképpé válni.
Hagyománnyá, mert formailag mindig képes megújulni, de tartalma, célja és üzenete változatlan: megemlékezni azokról a magyar és német katonákról, akik a II. világháborúban hősiesen védték Budapestet a bolsevik vörös hadsereggel szemben; majd, miután a szovjet ostromgyűrű bezárult a vár körül, 1945. február 11-én a kitörést választották.
És jelképpé is válik a túra, mert miközben egy világtörténelmi jelentőségű katonai eseményre emlékezik, a 21. században képes túlmutatni 1945 véres éjszakáján. Olyan, kiveszőben lévő érzéseket és értékeket tesz tisztán átélhetővé, mint a bajtársiasság, a becsület, a kitartás, a hit és a hazaszeretet.
Lehetőséget teremt arra, hogy miközben visszagondolunk a múlt hőseire, saját határainkkal is szembesüljünk, önmagunk fizikai és lelki állóképességét is próbára tegyük.

A testi és mentális terhelés, a mélypontok, a feladás és a kitartás határán való lét belső utazássá is varázsolja túránkat. Olyan tapasztalatokat szerezhetünk, amelyekre a hétköznapi élethelyzeteinkben nincs lehetőségünk. Aki végigjárja a Kitörés útját, más emberként tér haza. Képes lesz még élesebben elválasztani egymástól azt, ami igaz és fontos attól, amit csak a hamis külvilág próbál ráerőltetni.

Talán ez az oka annak, hogy évről-évre egyre többen vágnak neki feledésre ítélt hőseink nyomán a Kitörésnek.

Jövőre jubileumi, 20. túránkra készülünk. A forma megújulhat, de a tartalom és az üzenet változatlan marad: kegyelettel emlékezni és nem hagyni, hogy hőseink áldozata értelmetlenné váljon az idő sodrában. Mert akik ott, a budai rengetegben életüket adták értünk, már nem beszélhetnek. Az emlékezés felelőssége a miénk. És amíg február második szombatján a sötétség beálltával újra és újra kitörünk, addig az ő történetük sem ér véget.
Dicsőség a hősöknek!