Amikor a Muravidéken ünnepeltük a feltámadást

Az őrségi domb tetején egy rotunda áll. A vend néni nem tud magyarul, de készségesen kinyitja nekünk a körtemplom ajtaját, hogy odabent a XIV. századba csöppenjünk vissza. A nagytótlaki freskók az akkori elképzeléseknek megfelelően keleti típusú arcokat, korabeli öltözeteket, középkori magyar embereket varázsolnak elénk. Kicsit behunyjuk a szemünket, és elképzeljük a kort, mikor a Muravidék a Magyar Királyság és a stájer-osztrák hercegség közti gyepű volt, és mikor a Jóistennel kibélelt világban ilyen csodákat építgettek eleink. Egy pár zölden hullámzó dombbal arrébb Bántornya templomában folytatjuk az időutazást, ahol szintén román kori freskók mesélik el Szent László legendáját, illetve regélnek a Gondviseléssel kötött szoros szövetségről. A csendesen csorgó évszázadokat néhány erre portyázó török csapat zavarta csak meg nagy néha. Vend és magyar együtt élt békében, sőt még 1918-ban is a Magyar Királyság mintsem a jugoszláv eszme mellé állt a lakosság. 1921-ben a határmegállapító bizottságot 10000 fős tömeg próbálta jobb belátásra bírni, hiába: a Muravidéket kettévágta Trianon.
Muravidék – sokan mondták rá, hogy asszimilációs laboratórium. Trianon, világháborúk, kitelepítések, kivándorlás, megtorlás, belső migráció mind tizedelte a magyarságot, no meg az sem mellékes, hogy a terület perifériának számít, amelynek a népességmegtartó ereje gyenge. Mára a szlovéniai magyarság létszáma 8000 fő körül lehet, ám mindezek dacára mi azt tapasztaltuk, hogy a muravidéki magyarság nagyon aktívan éli meg identitását. Ebben óriási szerepe van az alsólendvai értelmiségnek, amelynek kiváló zászlóvivői mára életet leheltek a magyar kulturális életbe, megalapították a Bánffy-központot. Mesélik, hogy Szlovénia másik nagy kisebbségét az olaszt az anyaország a 70-es években olyan televíziós eszközökkel támogatta, hogy a jugoszláv televízió is tőlük kérte kölcsön a technikát. Ehhez képest a 70-es évek Magyarországa még az emlékét is igyekezett eltörölni az idegenbe szakadt magyarnak. Ezek ismeretében főleg példamutató az, ahogyan a helyi magyarság megmaradt ősei nyelvében, hitében, hagyományaiban.
Muravidék – sokszor elképzeltük már, sokszor terveztük is, hogy ellátogatunk ide, ám a fősodorból kieső tájra csak 2012 húsvétján sikerült elvetődnünk. És talán jobbkor nem is jöhettünk volna, hisz lépten-nyomon a böjti időszak ceremóniáiba csöppenünk. Dobrónakon például hímes tojást fest a község apraja-nagyja. A forgatást csak egy apróbb malőr töri meg: menet közben kiszakad mikrobuszunk jobb első kereke. Sofőrünk szerint rövid volt a csavar, ami tartotta. Szerencsére nagyobb baj nem történt, úgyhogy 1 óra múltán már indulhatunk is tovább. A szomszédos radamosi erdőben az utolsó keresztet szentelik fel a keresztúton. Ott van a tömegben Füle József unokája Margit néni is, aki elmeséli hogyan jelent meg nagyapjának a Szűzanya 1947-ben: „nagyapám Szent Vid napján, június 15-én őrzött itt teheneket. Egy fatörzsön ült, szomorú sorsa felett töprengett, amikor érezte, hogy valami láthatatlan erő felemeli a fejét. Felnézett és egy tölgy fölött meglátta a Szűzanyát rózsafüzérrel a kezében”. A látomásnak gyorsan híre ment, és sokaknak meg is jelent a Boldogasszony. A kommunista rendőrség tiltotta a zarándoklatot, ám ennek ellenére a radamosi Mária-fához sokan eljártak lelki megbékülést és csodát keresni.
Radamosban azt mondják, ők a Hetés széle. De mi is az a Hetés? Hagyományosan Hetésnek a történelmi Zala vármegye azon hét települését nevezték, amelyek neve házá-ra végződik. Ezek a ma is létező Bödeháza, Gáborjánháza, Göntérháza és Szijártóháza, valamint a ma már nem létező Gálháza, Pálháza és Nyakasháza. Később a Hetés fogalmába a Lendva központú, néprajzilag hasonló terület egészét beleértették. A XX. századtól a földrajzi jellemzők hasonlósága miatt már a Kerka és a Lendva folyók közötti egész dombvidéket Hetésnek nevezték. Trianon a Hetést is kettészakította; a rokonok, ismerősök a két kilométeres séta helyett ezután kénytelenek voltak kétszáz kilométert utazni, ha látni szerették volna egymást. Az egész tájegység egyetlen temploma, a lendvavásárhelyi is a határ túloldalán ragadt. Az anyaországi Gáborjánházán Eszterházy Pál herceg adományának hála 1927 és 1934 közt felépült az új templom. Emléktábláján ez áll: „épült ez a templom az elárvult öt község hívei számára, hogy benne az ép Magyarországért is feltörő imákat meghallgassa a magyarok Patrónája”. És ha az ép Magyarország még nem is valósult meg, örüljünk annak is, hogy a szlovéniai Göntérházáról vasárnaponta van, ki még átjárjon a szentmisére a két kilométerre fekvő Gáborjánházára. Ilyen ínséges időkben ez is valami.

A forgatás időpontja: 2012. március 25-26.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: Kolosa Tánja, Kovács Tibor „Ringo”, Patyi Zoltán, Pál Péter, Szabó Margit
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Bükki Bence
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágó: Farkas Zoltán, Herneczky Frigyes
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Köszönet: Kocsár István, Kósa Ferenc
Írta és rendezte: Moys Zoltán