A IV. Haza­já­ró túra nap­ján, reg­gel 8 órá­tól kez­dő­dött a regiszt­rá­ció a zen­tai vas­út­á­lom­á­son fel­ál­lí­tott stan­don. Par­ko­lá­si lehe­tő­ség miatt ez bizo­nyo­so­dott a leg­meg­fe­le­lőbb hely­nek, mivel pár hónap­pal az ese­mény előt­ti meg­be­szé­lé­se­ken már ren­ge­teg túrá­zó­ra tip­pel­tünk.

A regiszt­rá­ció kez­de­te után, alig fél órá­val később, a hazai’’házi”, ven­dég­vá­ró nedü­nek köszön­he­tő­en, kiala­kult a jó han­gu­lat és a barát­ko­zás még az isme­ret­le­nek között is. Fara­gó Zoli bekö­szön­tő­je után, átvet­tem a gya­log­tú­ra veze­té­sét és 9 óra­kor elin­dul­tunk a Kis Szent Teréz nevű temp­lom­hoz. Dél­vi­dé­ken a kato­li­kus keresz­té­nyek meg­fo­gyat­ko­zá­sa miatt, inkább a temp­lo­mok elnép­te­le­ne­dé­se és bezá­rá­sa a jel­lem­ző, ezért is volt fon­tos, hogy a jelen­le­gi Isten Házát válasszuk, mivel a 90es évek­ben rak­ták le az alap­kö­vét és több, mint 20 évig épí­tet­ték ado­má­nyok­ból. Dia­kó­nu­sunk Pász­tor Béla ismer­tet­te a temp­lom szü­le­té­sét és az áldá­sa után Tüzes Kút­hoz vet­tük az irányt.

Ez az árté­zi for­rás kinn a határ­ban csor­do­gál, egy nádas élő­vi­lá­gá­nak adva éle­tet. Külön­legs­sé­ge, hogy 300 méter mély­ből tör a fel­szín­re és a két ősel­len­ség, tűz és víz, egy­szer­re távo­zik a kifo­lyó nyí­lá­sá­ból. A láng 30centiméteres csó­vá­val látta/látja el a határ­ban dol­go­zók ele­mó­zsia készí­té­sé­nek hőigé­nyét. Itt volt az első pihe­nő, ahol a Zen­tá­ra láto­ga­tók a kut­nál rela­xál­va, fel­töl­töt­ték ener­gia­igé­nyü­ket. A határ­ban dol­go­zó föld­mű­ves mun­ka­gé­pek között elha­lad­va, Zen­ta másik pont­ja felől érkez­tünk a tele­pü­lés leg­el­ső, álta­lá­nos isko­lá­já­hoz, ami jelen­leg Thur­zó Lajos zen­tai köl­tő nevét vise­li és jelen­leg 110 éves. Az isko­la kép­vi­se­lői kul­túrá­lis műsor­ral fogad­tak az épü­let előt­ti téren. Ismer­tet­ték az író és a róla elne­ve­zett tano­da tör­té­ne­tét és diá­kok Thur­zó Lajos és Pető­fi Sán­dor ver­sek sza­va­lá­sá­val zárult.

Pik­ni­kes pihe­nő után, Vaj­da­ság egyet­len sze­cesszi­ós stí­lus­ban épült tűz­ol­tó lak­ta­nyá­já­nál (ami 1904-ben épült), nyu­gal­ma­zott önkén­tes tűz­ol­tó­pa­rancs­nok vezet­te kör­be cso­por­tun­kat.

A város­há­za előt­ti park­ban, az eltűn­te­tett és a jelen­le­gi köz­té­ri szob­rok­ról, az első világ­égés előtt épü­lő, de leégett Szent Ist­ván bazi­li­ka mére­tű temp­lo­má­ról és a vele együtt meg­sem­mi­sült város­há­zá­ról osz­tot­tam meg tudá­so­mat. Mivel a város­há­zán kiala­kí­tott Zen­tai Csa­ta emlék­ki­lá­tó kapa­ci­tá­sa sok­kal keve­sebb, mint a részt­ve­vők szá­ma, így ket­tő cso­port­ban tud­tak fel­men­ni a kilá­tó­ba. A torony­ba lép­csőz­ve, raj­zok­kal, illuszt­rált vide­ók­kal és maket­tek­kel ellá­tott eme­le­te­ken, a Zen­tai Turisz­ti­kai Iro­da mun­ka­tár­sa mesél­te el az 1697-ben vívott csa­ta mene­tét, ahol Euró­pa búcsút intett a török­nek.

A cso­port másik felé­vel, kigya­lo­gol­tunk Tisza­part­ra a Zen­tai Csa­ta emlék­mű­höz. Saj­nos ez csak egy kőtömb, ame­lyen egy „Zen­tai csa­ta emlé­ké­re” fel­irat áll. Ha egy ilyen tárgy­nak tör­té­nel­me és tör­té­ne­te van, sok­kal izgal­ma­sab­ban néz­nek rá. Meg­döb­ben­ve hall­gat­ták, hogy a csa­ta hely­szí­nén állí­tot­ták fel 1895ben és a 70es évek­ben egy Tiszá­ba folyó kaná­lis­ban talál­ták meg. A kőtömb tete­jén ava­tá­sa­kor állt egy lova­gi sisak, tete­jén Savoyai csa­lád ősi címe­re, ami egy sas, kígyó­val a kar­mai között, talap­za­tát törött ágyú és löve­dé­kek képez­ték.

Tisza­par­ti sétá­nyon a Révész szo­bor mel­lett elbal­lag­va, a híd lábá­nál fel­ál­lí­tott kop­ja­fá­nál ismer­tet­tem váro­som tör­té­ne­tét. A tele­pü­lés első írá­sos emlí­té­se, az 1848-as sza­bad­ság­harc alat­ti szerb szer­vi­á­nus hadak magyar­el­le­nes pusz­tí­tá­sá­ról, hidak fel­épü­lé­sé­nék köszön­he­tő fej­lő­dés meg­in­du­lá­sá­ról, a II. világ­há­bo­rú alat­ti álla­po­tok­ról, vala­mint a Hideg Napok néven ismert­té vált Jugo­szláv magyar­el­le­nes tömeg­gyil­kos­sá­gok­ról és Zen­tá­ról szó­ló, fő tör­té­nel­mi ese­mé­nyek­ről szó­ló elő­adá­so­mat kis­ér­ték figye­lem­mel.

A világ leg­gyor­sabb kezű szob­rá­sza, zen­tai szü­le­té­sű Tóth Ist­ván szob­ra mel­lett elha­lad­va, a város­há­za előt­ti park­ban, az emlék­ki­lá­tó­ból leér­ke­ző­ket, ugyan­ezen útvo­na­lon ismer­tet­tem tör­té­nel­mün­ket, váro­sunk fia­it és lát­ni­va­ló­in­kat. A másik fele, aki ezen az útvo­na­lon már részt vett, a város­há­za tor­nyá­ból cso­dál­ta meg tele­pü­lé­sün­ket. A tár­sa­ság újbó­li lét­szám egye­sü­lé­sét köve­tő­en, Anna Pan­zi­ó­ban zár­tuk utun­kat.
A túrát tel­je­sí­tő sze­mé­lyek okle­ve­let és kitű­zőt kap­tak jutal­mul.

A beszá­mo­ló­ért köszö­net Pósa Zol­tán­nak.