Amikor Kürtgyarmat nevű honfoglaló törzsünk itt telepedett le a Nógrádi-medencében, vagy amikor a 15. században a Balassa nemzetség vette birtokba az Ipoly partjait, vajon gondolták-e, hogy Balassagyarmat egyszer határvárossá lesz.
Pedig az Alföldet Felső-Magyarországgal összekötő út mentén fekvő város a török megszállás után hosszan tartó virágkort élhetett. Nagyszabású épületei, a ma már városházaként működő régi vármegyeháza és az 1835-ben felavatott új vármegyeháza hű képét festik egykori nagyságának és megyeközponti rangjának. Itt még a hivatalokba is olyan emberek jutottak, mint az 1840-es évek aljegyzője, Madách Imre. Vagy a ’70-es évek vármegyei hivatalnoka, Mikszáth Kálmán.
Aztán a 20. században már annak is örülhetett a város, hogy legalább a csonka ország része maradt. Az első világháború utáni országvesztő vörös zűrzavart kihasználó cseh megszállókat ugyanis 1919-ben halált megvető bátorsággal verték ki helyi hazafiak, megmentve a város és a haza becsületét. Így lett Balassagyarmat immár törvénybe iktatva is a legbátrabb város. A csehkiverésre – évtizedes elhallgatás után – ma már „Civitas fortissima” néven múzeum is emlékezik. A Tanácsköztársaság terrorja alatt a legbátrabb városban menedékre lelő kiváló honleány, Tormay Cécile emlékét a városban emléktábla őrzi. A századforduló legkiemelkedőbb írónője itt írta a vörös rémuralomról szóló „Bujdosó könyv” néhány fejezetét.