Az 1764-es esztendő keserves év volt a székelyeknek, hiszen a Mária Terézia által elrendelt székely határőrség újbóli felállítása erőszakos sorozásba torkollott. Sokan hagyták el szülőföldjüket Moldva felé. 1774-ben ez a két terület is osztrák kézre került. Ekkor Hadik András összegyűjtötte és betelepített a székelyeket Bukovinába. A XX. század viszontagsági miatt a bukovinai székelyek kénytelenek voltak elhagyni hazájukat, míg végül a Dunántúlon találták meg új otthonukat. Falvaik ma már a magyar múlt mementójaként szolgálnak. A magyar emlékeket a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége tartja karban.
Istensegíts utolsó magyar plébánosa Elekes Dénes volt. Aztán katolikus templomuk az ortodoxoké lett.
2003-ban Puskás Valentin ortodox pap érkezett, aki tisztelete jeléül nemcsak hogy meghagyta a katolikus magyar emlékeket, de a település történetét megismerve román nyelvű könyvet is írt a falu múltjáról.
Fogadjisten és Istensegíts megalapítása után, 1784-ban II. József császár rendeletére a többi moldvai magyar menekült egy részét is Bukovinába telepítették. A második hullámban érkezők közül úgy 40 család itt a Szucsáva folyó partján állapodott meg.
Hadikfalvát pártfogójukról, Hadik András grófról nevezték el. A II. világháború után elköltöztek innen a székelyek, és az egész falu románná lett.
Hadik András emléke él a Szucsáván feljebb, a szomszédos Andrásfalva nevében is. Ez a falu őrzi legjobban ősi hagyatékát. Itt még megmaradt az eredeti faluszerkezet és akadnak még székely arculatú porták, de itt se hallunk már magyar szót, és magyar imát sem az egykori református templomban.
Ha magyarokkal akarunk találkozni, a temetőbe kell kisétálnunk. Mert, akármennyire is fáj kimondani, a bukovinai székely falvaknak már se jelenük, se jövőjük nincs, csak múltjuk van.
Az utódoknak sok száz kilométert kell utazniuk, ha ápolni akarják őseik síremlékét.
Józseffalva, Bukovina legdélebbi székely települése alighogy megszületett, a keresztapja, II. József császár nyomban pártfogásába vette. Kétszer is ellátogatott ide és adományokkal segítette a szűkölködő székelyeket.
Támogatta a falut és nagyban hozzájárult az iskola építéséhez Jókai Mór is.
Józseffalvának volt papja a ’48-as szabadságharc veteránja, Druzsbáczky György. A szolga, akit népe „a bukovinai magyarok atyjának” nevezett, építette a ma is álló templomot.
1939 áldozócsütörtökjén tűzvész söpört végig Józseffalván. A földönfutóvá lett népért az egész Kárpát-medence magyarsága megmozdult. A példás összefogásnak köszönhetően újjáépítették a települést.
A feltámadás motorja az akkori plébános, Németh Kálmán volt. A bukovinai székelyek hű pásztora, aki mindvégig nyájával maradt. Követte népét Bácskába, majd az Egyesült Államokba is, ahonnan aztán, miután a magyarországi kommunisták halálra ítélték, életében már nem térhetett haza.
Így lettek magyar lelkek híján puszta emlékművek a bukovinai székely falvak, egy történelmi korszak mementói. Mégsem az elmúlásról mesélnek, hisz, ha szétszóródva is, de máig élnek és őrzik a lángot a bukovinai székelyek utódai.