Avasfelsőfalu

Az 1966-ban léte­sí­tett sza­bad­té­ri múze­um Ava­s­or­szág gyö­ke­re­i­hez hatol, ahhoz a hagyo­má­nyos kul­tú­rá­hoz, ami egé­szen a XX. szá­za­dig meg­ha­tá­roz­ta a vidé­ket.

Haszmann Pál Múzeum — Alsócsernáton

Haszmann Pál Múzeum — Alsócsernáton

A cser­ná­to­ni falu­mú­ze­u­mot ala­pí­tó­já­ról, Hasz­mann Pál­ról nevez­ték el. A múze­um a köz­ség fel­sze­gi falu­ré­szé­ben, a Damo­kos Gyu­la-féle kúri­á­ban és annak park­já­ban, illet­ve kert­jé­ben kapott helyet. A kúria az 1950–1970-es évek­ben tel­je­sen elha­nya­gol­va, álla­gá­ban lero­mol­va, „gaz­dát­la­nul” vég­nap­ja­it élte, ami­kor műve­lő­dé­si intéz­mény, múze­um­lé­te­sí­tés cél­já­ra az akko­ri álla­mi és helyi veze­tők kije­löl­ték és átad­ták. A kúria a XVII–XIX. szá­zad­ban épült, neo­klasszi­cis­ta kül­se­jét 1831-ben nyer­te el. A több mint két hek­tá­ros terü­let és a több­szo­bás kúria lehe­tő­sé­get terem­tett skan­zen és múze­um lét­re­ho­zá­sá­ra. Az intéz­mény 1973. feb­ru­ár 25-én nyi­tot­ta meg kapu­ját.

A fen­ti dátum­hoz kötő­dik a Cser­ná­to­ni Nép­fő­is­ko­la és a Cser­ná­to­ni Bod Péter Köz­mű­ve­lő­dé­si Egye­sü­let „szü­le­té­sé­nek” az ide­je is. Az eltelt több mint har­minc év alatt ezrek láto­gat­ták és láto­gat­ják nagy érdek­lő­dés­sel, elis­me­rés­sel az azóta immár műve­lő­dé­si köz­pont­ként hatá­ra­in­kon túl is szá­mon tar­tott intéz­ményt. Hasz­mann Pál (1902–1977) peda­gó­gus és Hasz­mann Pál­né Cseh Ida (1909–2003) magán­gyűj­te­mé­nyü­ket aján­lot­ták fel múze­um­ala­pí­tás cél­já­ból szé­kely-magyar közös­sé­gük­nek. Sok lel­kes ember és támo­ga­tó segít­sé­gé­vel vál­ha­tott való­ra több évti­ze­des múze­um­te­rem­tő álmuk. Mun­ká­ju­kat fia­ik és csa­lád­juk tag­jai viszik tovább. Az egy­re gya­ra­po­dó múze­u­mi gyűj­te­mény és tevé­keny­ség jelen­le­gi veze­tő­je Hasz­mann Pál-Péter, test­vé­re, Hasz­mann József-Ist­ván a Nép­fő­is­ko­lát veze­ti, Hasz­mann Lajos test­vé­rük meg a gaz­da­sá­gi „hát­tér” biz­to­sí­tó­ja a kiter­jedt csa­lád tag­ja­i­val együtt.

A Hasz­mann Pál Múze­um kert­jé­be átte­le­pí­tett szé­kely házak, szé­kely kapuk, vízi­ma­lom, a szé­kely népi épí­té­sze­ti örök­ség egy-egy jel­leg­ze­tes típu­sa adja a skan­zen jel­le­get. A szé­kely háza­kat fából, sátor­te­tő­vel épí­tet­ték, zsin­dellyel föd­ték. Ezek több­osz­ta­tú, ere­szes és tor­ná­cos szé­kely ház­tí­pu­sok. A házak kora­be­li bútor­zat­tal, beren­de­zés­sel, tár­gyi emlék­anyag­gal, esz­kö­zök­kel a régi falu­si élet han­gu­la­tát idé­zik, akár­csak az ere­de­ti for­má­juk­ban fel­ál­lí­tott, res­ta­u­rált régi három­szé­ki szé­kely kapuk.

A vidék méhész­ke­dé­si múlt­já­nak bemu­ta­tá­sa külön is érde­kes és gaz­dag gyűj­te­mé­nye és lát­ni­va­ló­ja a sza­bad­té­ri múze­um­nak. Épí­tett örök­sé­günk emlé­kei, kop­ja­fák­kal, keresz­tek­kel, sír­kö­vek­kel vidé­künk szé­kely teme­tő­ké­pé­nek ere­de­ti arcu­la­tát tük­rö­zik. A fara­gott és fel­ira­tos mennye­zet­tar­tó geren­dák, kőem­lé­kek, közép­ko­ri ablak- és ajtó­bél­le­tek és annyi-annyi kincs, ame­lyet lát­ni kell és szó­ra bír­ni, hogy mesél­je­nek a rég­múlt idők­ről, az alko­tó ember­ről.

A gyűj­te­mény nagyon fon­tos és tanul­sá­gos részét képe­zi a köz­ség és vidék műve­lő­dés­tör­té­ne­ti, illet­ve neve­ze­tes sze­mé­lye­i­nek éle­tét, mun­kás­sá­gát bemu­ta­tó alap­ki­ál­lí­tás. A múze­um udva­rán Cser­ná­ton nagy szü­lött­je­i­nek, Bod Péter­nek és Végh Antal­nak a mell­szob­rai áll­nak.

A skan­zen egyik leg­ér­té­ke­sebb gyűj­te­mé­nye a régi mező­gaz­da­sá­gi szer­szám- és gép­ki­ál­lí­tás, amely Három­szék gaz­dál­ko­dá­sá­nak múlt­ját, tár­gyi és szel­le­mi anya­gát hiva­tott bemu­tat­ni, mint a kora­be­li gőz­gé­pe­ket, csép­lő­gar­ni­tú­rá­kat, trak­to­ro­kat, moto­ri­kus erő­gé­pe­ket, talaj­mű­ve­lő gépe­ket, vala­mint jó néhány egye­di mező­gaz­da­sá­gi szer­szá­mot.

A Damo­kos-kúria késő­kö­zép­ko­ri bolt­íves pin­cé­jé­ben kapott helyet a magyar öntött­vas­mű­ves­sé­get bemu­ta­tó kiál­lí­tás, a „kály­ha­mú­ze­um”. Ez nem­csak kály­há­kat, de dísz­tár­gya­kat, a hit­élet­tel, teme­tő­kul­tú­rá­val kap­cso­la­tos művé­szi „önt­vény­cso­dá­kat” és hasz­ná­la­ti tár­gya­kat is magá­ba fog­lal. A gyűj­te­mény leg­ré­geb­bi darab­jai a 17–18. szá­zad­ból valók, több­sé­gük a 19. szá­zad­ból, a magyar öntött­vas­mű­ves­ség fény­ko­rá­ból, Erdély hír­ne­ves öntő­gyá­ra­i­ból kerül­tek ki.

A múze­um érté­kes gyűj­te­mé­nye a tech­ni­ka­tör­té­ne­ti tár­gya­kat fel­vo­nul­ta­tó „rádi­ós” kiál­lí­tás is. Leg­ko­ráb­bi készü­lé­kek közé tar­toz­nak a kris­tály­de­tek­to­ros fül­hall­ga­tós rádi­ók. A vevő­ké­szü­lé­kek soka­sá­ga mel­lett a hang­rög­zí­tő, hang­vissza­adó készü­lé­kek, kora­be­li tele­fo­nok, gra­mo­fo­nok, pate­fo­nok is helyet kap­tak az 1920-as, 1930-as évek­től kez­dő­dő­en egé­szen nap­ja­in­kig. A gyűj­te­mény­nek több mint nyolc­van szá­za­lé­kát sike­rült ismét műkö­dő­ké­pes­sé ten­ni, azo­kat meg is szó­lal­tat­ják a láto­ga­tók gyö­nyö­rű­sé­gé­re.

A múze­um­mal pár­hu­za­mo­san és „egy fedél alatt” műkö­dik a Cser­ná­to­ni Nép­fő­is­ko­la, amely szin­tén több mint har­minc­két éve, ápri­lis­tól októ­be­rig fogad­ja és vár­ja a szép­te­rem­tés, a hagyo­má­nyos mes­ter­sé­gek – fafa­ra­gás, bútor­fes­tés, neme­ze­lés, fonás-szö­vés, ács, asz­ta­los, kere­kes mes­ter­sé­gek, művé­szi ková­cso­lás, szé­kely­ka­pu-épí­tés és fara­gás stb. – meg­is­me­ré­se igé­nyé­vel és e lehe­tő­ség­gel élni kívá­nó fia­tal alko­tók szá­za­it.