A Hazajáró Egylet felhívására idén XII. alkalommal gyült össze a túramozgalom lelkes híveinek 77 fős csapata. Nem is a létszám volt meglepő, hanem a települések sokasága, ahonnan érkeztek. 33 településről, Békéscsaba, Beregszász, Budapest, Csap, Csíkcsomortán, Csíkszereda, Debrecen, Érd, Esztergom, Gyergyócsomafalva, Gyula, Kászonújfalu, Kimle, Kismaros, Lupény, Maglód, Makó, Marosvásárhely, Nagybereg, Nagykőrös, Nagytarcs, Portelek, Soroksár, Szászrégen, Szatmárnémeti, Szeged, Székelyudvarhely, Székesfehérvár, Szováta, Tata, Telki, Zetelaka és Zsombó túrázói gyűltek össze a kedvezőtlen időjárási előrejelzés ellenére, hiszen a túranap nagyrészére esős időt jósolt minden meteorológiai platform.

Reggel 8 órakor fogadtak udvarukon vendéglátóink, Bak Menyhárt Anetta és Bak Sándor a Medve panzió üzemeltetői, ahol egy eligazítás után elkészült a túracsapat indulás előtti csoportképe. Ezt követően mindenki a saját járművével, konvojban vonult át Borsára, ahol a Pietrosu patak völgyébe fordulva, majd a Piciorul Moșului (Mikulás lába) oldalgerince mentén induló erdészeti úton értünk fel a Schitul Borsa-Pietroasa kolostorhoz, melynél a járműveket hagytuk.

A kék sáv jelzést követve a három túravezető, Boldizsár Bea, Bíró András és Kocziha Attila vezetésével indult útnak a népes társaság a hegység főgerince felé.

A kanyargós út egyre feljebb, egyre tágasabb kilátással és a hegységnek is névadójaként ismert, éppen virágba borult rododendron bokrok látványával ajándékozva vezetett bennünket, a Mosolygó tavat is magába ölelő glaciális katlanvölgy felé. Két rövid pihenőt beiktatva egy kanyar után bukkant elénk a völgykatlan bejáratánál őrt álló meteorológiai állomás. A még láthatóvá nem vált tóból eredő Pietrosu patak vezetett fel a katlanba mélyedt kis tengerszemhez, melynek partján az ebéd „eltékozlására“is alkalmas hosszabb pihenőt engedményeztünk magunknak. Végtelen nyugalom áradt a környező, tó fölé magasodó hegyormok ölelésében. A hegység északi oldalán időztünk, így nem csoda, hogy a főgerinc felé tekintve számtalan kissebb és nagyobb hófolt tarkította a meredek lejtőket. Az öreg, poros, mélabús hótömegek kitartóan állták a nyári meleg ostromát, de mellettük vidáman, színpompás virágaikkal letagadhatatlanul jelezték a rododendronok, hogy a tél véget ért. De a tó egy szomorú esemény szemtanúja is volt. 1944 telén egy hatalmas lavina a Mosolygó-tó partjáig tarolt le mindent, ahol szerencsétlenségükre 15 salgótarjáni levente egy századossal az élen tartott a csúcs felé. Ők akkor Horthy Miklós kormányzó bronz emléktábláját szerették volna elhelyezni egy 3 m-es vaskereszt közelében, melyet magyar turisták még 1942-ben állítottak az akkor Horthyról elnevezett csúcsra. Egyikük kivételével mindannyian odavesztek. Az ő emléküket őrzi a 2003-ban felállított kopjafa és a három nyelvű rövid leírás, melynek tövében megállva, egy nemzeti színű szalaggal díszített kis koszorú elhelyezésével emlékeztünk meg az áldozatokról. Egy fiatal túratársnőnk gyönyörű énekhangjával és egy imádságos dallal lepve meg bennünket méltón zárta a megemlékezést.

A pihenő és a magunkkal hozott ebéd elfogyasztása után a katlanból kiszerpentinező ösvényen indulunk tovább a Nagy Pietrosz 2303 m magas csúcsa felé. Az első hófolt még próbálta utunkat állni, de sikertelenségét látva a többi havas tömb mintegy megadva magát már oldalvást feküdve szegélyezte utunkat. Vissza-vissza tekintve egyre lenyűgözőbb látvánnyal szélesedett a panoráma a tó és mögötte Borsa városa felé, de a Visó-völgyének északi oldalából határozott kiállásával a Máramarosi-havasok hegyvonulata is megmutatták magukat.

Végül a kacskaringós ösvényen hosszan kígyózó túracsapat egy utolsó emelkedőt leküzve ért fel a főgerincre. Itt egy új, elénk robbanva kitáruló panoráma látványa késztetett mindenkit ismételt megállásra. Feltárult előttünk az egész Radnai-havasok tömbje, a szomszédos Nagy- és Kis-Bukuly (Vf. Buhăescu Mare, 2268 m, és Vf. Buhăescu Mic, 2225 m), az utánuk áldogáló Rebra (2119 m), a 2074 m magas Repedő (Vf. Repedeu) és a távoli Gargaló (Vârful Gărgalău, 2159 m) csúcsaival. Ugyan az Ünőkő (Vf. Ineu) a 2279 m magas csúcsával szerényen megbújt a Nagy-Bukoly takarásában, de mi tudtuk: reménykedve várja, hogy jövőre ismét felkeressük. A hegyek szerelmeseiként közelebb fókuszálva tekintetünket hirtelen rózsaszínben kezdtük látni a világot. Míly meglepő fordulat…lenne, ha mindenfelé nem a havas szépe bokrocskák virágai színezték volna át az itt-ott még foltokban havas lejtőket. De a hegység jelképének számító kis cserjék éppen a virágzásuk teljében várták érkezésünket és azt, hogy egy-egy közös portré fotóval megörökítsük legdíszesebb állapotukban őket.

Azonban még egy kis emelkedő leküzdése várt ránk, melynek végén a régi, jobb napokat is látott, omladozó kis meteorológiai állomás maradványa mögött magasodó Nagy-Köves (Vf. Pietrosu) vagy Nagy-Pietrosz 2303 m magas csúcsa várakozott ránk. Oda felérve összevártuk a csúcstámadást vállalókat, elkészítettük a kötelező fotókat, összeálltunk egy közös csoportképre, majd végül érzelmekkel telve közösen énekeltük el a nemzeti és a székely Himnuszt. A Mosolygó-tó partján már libabőrössé tevő énekkel megajándékozó leány ismét felajánlott egy dalt, a hangulathoz igazán illő Jász Himnuszt, mely az előadó egyéni előadás módjával, felejthetetlen hangjával is jól illeszkedett az előzőek sorába.
Egy túratársunk ajándékképpen pedig az 56-os forradalom ihlette olasz dal, az „Avanti ragazzi di Buda“ egy részletét énekelte el.

Az énekek és fotók után, látva a nyugat felől, szerencsénkre több órás késésben érkező sötét felhőket, a korábban hosszabb távra meghirdetett „B“ tervet a túravezetők törölték, így lassan elindultunk visszafelé ugyan azon az úton, melyen érkeztünk. Útközben persze önigazolásként egy félórás zápor mutatta meg, hogy az előrejelzés még sem tévedett teljesen, de azt is, hogy mennyire kiszámíthatatlan a természet.

Egy spontán összeállt 7 fős csoport viszont dacolva a zord körülmények várható kihívásaival a főgerincen indult tovább a hosszabb távon, hogy a Nagy-Bukuly, majd a Kis-Bukuly csúcsait megmászva, végül a szomszédos Repedő patak völgyében ereszkedjen le Borsára.

Visszatérve szállásainkra a vacsora várt mindenkire, mely után kiosztásra kerültek a teljesítést elismerő oklevelek, és kitűzők, valamint minden Hazajáró kupára nevező megkapta a kupafüzetbe való aktuális pecsétet.

A Hazajáró Radnai-havasok túra ezúttal is megmutatta a túramozgalom összetartó erejét, hiszen barátok, ismeretlenek és régi túratársak együtt, ismerősökként járták végig a történelmi múltjától és természeti értékeinek jelenétől gazdag hegység főcsúcsára vezető túrautat, a csúcson együtt énekeltek, majd barátként gratuláltak egymásnak a teljesítéshez.

Jövőre ismét együtt, eleget teszünk a távoli Ünőkő meghívásának.

A fótókért és beszámolóért külön köszönet Kocziha Attilának.