Sor­ban gör­dül­tek be a csal­ló­kö­zi rend­szá­mú autók a Bacsó­fal­vi-tó mel­let­ti par­ko­ló­ba. Korán reg­gel még ez a nép­sze­rű turisz­ti­kai cél­pont is kihalt. Augusz­tus utol­só szom­bat­ján azon­ban évről-évre, messzi­ről jött embe­rek gyűl­nek össze, hogy a reg­ge­li pára fosz­lá­nyai közt útnak indul­ja­nak.

Vál­lak közé húzott, isme­rős arcok moso­lyog­nak egy­más­ra, aho­gyan vár­ják, hogy a reg­ge­li nyolc fok­ról fel­jebb kússzon a hőmé­rő higany­szá­la. Szo­kat­la­nul barát­ság­ta­lan az idő­já­rás a nyár­hoz képest. Idő­köz­ben az anya­or­szág­ból is befut pár autó, igaz, sok­kal keve­sebb, mint az elő­ző évek­ben. Saj­nos a határ­el­len­őr­zés sok érdek­lő­dőt vissza­tar­tott.

Amint befu­tott az utol­só mátyus­föl­di autó is, Dobay Ger­gely, a túra veze­tő­je üdvöz­li a meg­je­len­te­ket. Beszé­dé­ben kieme­li annak a fon­tos­sá­gát, hogy bár negye­dannyi­an vagyunk, mint tavaly, még­is az a fon­tos, hogy min­den évben meg­tart­juk az emlék­tú­rát. Fon­tos ez, hiszen több­ről van itt szó, mint pusz­ta rekre­á­ci­ós túrá­zás­ról. Ezen a napon fejet haj­tunk a sel­me­ci diák­ság köte­les­ség­tu­da­ta, haza­sze­re­te­te, bátor­sá­ga és két hall­ga­tó­tár­suk már­tí­rom­sá­ga előtt. Bau­merth Károly és Hur­tay György emlé­két már har­ma­dik éve őrzi ez a túra és remél­jük, hogy álta­la, ha csak egy kicsit is, de meg­kap­ják a nekik járó tisz­te­le­tet. A túra útvo­na­la úgy lett meg­ter­vez­ve, hogy minél töb­bet mutas­son a Sel­me­ci-hegy­ség ter­mé­sze­ti és ipar­tör­té­ne­ti kin­cse­i­ből.

A rövid beszéd után a tár­sa­ság neki is vág az útnak, amely elő­ször meg­ke­rü­li a Bacsó­fal­vi-tavat. A tó gát­ján halad­va meg­cso­dál­hat­juk a mes­ter­sé­ge­sen kiala­kí­tott víz­tes­tet, mely a 18–19. szá­zad mér­nö­ki zse­ni­a­li­tá­sát dicsé­ri. A tavat elhagy­va átvá­gunk a kem­pin­gen, hogy egy jelö­let­len erdei ösvé­nyen foly­tas­suk utun­kat. Az ösvény mel­lett végig fut a Tatár-árok, amely egyi­ke volt a tavat táp­lá­ló hat víz­gyűj­tő-csa­tor­ná­nak. A ter­més­kő­vel kira­kott árok néhol sötét alag­utak­ban tűnik el, hogy aztán a domb túl­ol­da­lán elő­buk­kan­jon. Ezek az avar alól kibuk­ka­nó, mohá­val benőtt, köves árkok egy­kor Euró­pa leg­mo­der­nebb víz­gaz­dál­ko­dá­si rend­sze­ré­nek ütő­erei vol­tak.

Az erdő­ből kiér­ve ala­po­san elázunk, na nem az eső­től, hanem a comb­kö­zé­pig érő har­ma­tos fűtől. A domb­te­tőn azon­ban már verő­fé­nyes nap­sü­tés és 360 fokos pano­rá­ma vár min­ket. Előt­tünk a Tanád alatt meg­hú­zó­dó  Hegy­bá­nya, kicsit távo­labb pedig a sel­mec­bá­nyai kál­vá­ria­temp­lom köd­ből kima­gas­ló lát­vá­nya. Egy rövid pihe­nő után leeresz­ke­dünk a richňa­vai tavak­hoz. A Nagy-Richňa­va tó az elmúlt évek kar­ban­tar­tá­sa után vég­re tel­jes víz­szint­jé­vel fogad min­ket. Annál szo­mo­rúbb lát­vány, hogy kis­test­vé­re máig üre­sen tátong.

Utunk továb­bi része hegyi kaszá­ló­kon vezet, amit csak egy rövid idő­re sza­kí­tunk meg. A nél­kü­löz­he­tet­len cso­port­kép elké­szí­té­se után vetünk egy pil­lan­tást az alat­tunk sora­ko­zó bánya­ta­vak­ra: a Bako­mi­ra, a Nagy-Wind­sacht­ra és a Közép­ső-Wind­sacht­ra (Evič­ka-tó). Béké­sen lege­lé­sző nyáj alatt hala­dunk, hogy végül leeresz­ked­jünk Hegy­bá­nyá­ra. Az Anya­köny­vi Hiva­tal épü­le­te előtt már vár min­ket Dobay Gábor, aki min­den évben a fris­sí­tőt biz­to­sít­ja a túrá­zók­nak. Idén a hűvös idő­já­rás miatt nem volt akko­ra igény a víz­re, mint a tava­lyi hőség­ben, de a friss gyü­möl­csök min­den­ki­nek ízlet­tek.

Hegy­bá­nya után egy rövid lejt­me­net követ­ke­zik, hogy aztán újra fel­ka­pasz­kod­junk a Közép­ső-Wind­sacht tó part­já­ig. Az egyik leg­szé­le­sebb gát­tal ren­del­ke­ző tó után újból egy árok­kal sze­gé­lye­zett erdei ösvé­nyen hala­dunk, egé­szen az erdész­há­zig. Itt a bok­rok között elrej­tett kék jel­zé­sen indu­lunk fel a Szit­nyá­ra. A Tatár-rétig tar­tó mono­ton emel­ke­dést csak néhány vihar­ban kidőlt fa teszi érde­ke­seb­bé. Az utol­só sza­kasz a Szit­nya jel­leg­ze­tes szik­la­tor­nya­i­hoz vezet, ahol a las­san élet­ve­szé­lyes álla­pot­ban lévő falép­cső­kön tesszük meg az utol­só méte­re­ket.

A kilá­tás meg­ér min­den fáradt­sá­got, hiszen a szik­la­tor­nyok­ról olyan kilá­tás nyí­lik Sel­mec­bá­nyá­ra, ami nem cso­da, hogy meg­ih­let­te Csont­váry Koszt­ka Tiva­dart. A mene­dék­ház tera­szán még javá­ban ízlel­get­jük a káposz­ta­le­vest, ami­kor az egész nap min­ket kísé­rő sötét fel­hők­ből lesza­kad az ég.

Rövid vára­ko­zás után lát­juk, hogy itt egy­ha­mar nem hagy alább az eső, így eső­ka­bá­tot húz­va kez­dünk el eresz­ked­ni Szit­nya vára  felé. Elér­ve a vár­hoz, egy gyors pil­lan­tást vetünk a romok­ra, majd foly­tat­juk utun­kat le a hegy­ről. Mire újra a Tatár-réten járunk, már el is áll az eső, így az utol­só sza­kaszt már szá­ra­zon tehet­jük meg a Bacsó­fal­vi-tóig, ahol min­den­ki meg­kap­ja az emlék­lap­ját és a kitű­ző­jét.

Csa­lá­di­as han­gu­lat­ban így ment vég­be a Hat­van­négy Vár­me­gye Ifjú­sá­gi Moz­ga­lom és a Haza­já­ró Hon­is­me­re­ti és Turis­ta Egy­let szer­ve­zé­sé­ben a III. Sel­me­ci Őrjá­rat Emlék­tú­ra. Köszön­jük a beszá­mo­lót Dobay Ger­gely­nek.