Idén is össze­gyűl­tünk a budai vár­ban. Immár tizen­ha­tod­szor. Soha ennyi­en még nem vol­tunk. Több, mint 3500-an. Hogy miért? Buda­pest, hazánk és Euró­pa hős védő­i­nek emlé­ké­ért.

A dicső­sé­gü­kért és a becsü­le­tü­kért. Pont, ahogy ők, 78 évvel ezelőtt. Nem törőd­ve a fizi­kai és szel­le­mi golyó­zá­por­ral, a pusz­tí­tó isten­te­len ára­dat­tal, kitör­tünk a „gyá­va lemon­dás­ból”, a kor­szel­lem meg­al­ku­vá­sá­ból, a tömeg közö­nyé­ből, a média hazug­sá­gá­ból, a hét­köz­na­pok szür­ke­sé­gé­ből, az elhall­ga­tás falai közül, a rest­ség kar­mai közül. Volt jég és sár, köd és nap­sü­tés, sötét­ség és fény. A cél­ba nem min­den­ki ért be, de a célt min­den­ki elér­te. Mert az maga az út, amin elin­du­lunk. Köz­ben a kato­na­sí­rok­nál mécse­se­ket gyúj­tunk, az ellen­őr­ző­pon­to­kon meg­is­mer­jük a Buda­pest ost­ro­má­ban har­co­ló fele­ket, talál­ko­zunk bará­ta­ink­kal, túra­tár­sa­ink­kal, beszél­ge­tünk és hall­ga­tunk. Fel­idéz­zük azo­kat a hon­vé­de­ket, kato­ná­kat, akik kitar­tot­tak és meg­tet­ték, amit a haza meg­kö­ve­telt. Akik áll­va hal­tak hősi halált, és akik mér­he­tet­len szen­ve­dé­sek árán, de túl­él­ték a túl­él­he­tet­lent. Az ő pél­dá­juk az, ami meg­kö­ve­te­li, hogy min­den évben és min­den körül­mény­ben mél­tó­ság­gal fejet hajt­sunk előt­tük. Végig jár­juk kál­vá­ri­á­juk stá­ci­ó­it, s áldo­za­tuk­ból erőt merít­ve legyőz­zük fizi­kai hatá­ra­in­kat és önma­gunk kicsiny­sé­ge­it. Így volt ez idén és így lesz a jövő­ben is.

Gra­tu­lá­lunk min­den részt­ve­vő­nek és azok­nak, akik lélek­ben velünk vol­tak!

2024 feb­ru­ár­já­ban újra talál­ko­zunk. Dicső­ség a hősök­nek!