Magyar szó­tól vissz­hang­zott a Bacsó­fal­vi-tó augusz­tus 29-én, hiszen közel szá­zan gyűl­tek össze a part­ján a II. Sel­me­ci Őrjá­rat Emlék­tú­ra alkal­má­ból. A tava­lyi lét­szám három­szo­ro­sa a szer­ve­ző­ket is meg­lep­te. A jár­vány­hely­zet úgy lát­szik „kiéhez­tet­te“ a túra­tár­sa­dal­mat, így min­den­ki kapott az alkal­mon, hogy talál­koz­va régi isme­rő­se­i­vel, egy 20 km-es veze­tett túrán vegyen részt.

A túra több volt pusz­ta kikap­cso­ló­dás­nál vagy isme­ret­ter­jesz­tő erdő­já­rás­nál, apro­pó­ját egy elfe­le­dett tör­té­nel­mi ese­mény adta. A szer­ve­ző Haza­já­ró HTE és a Hat­van­négy Vár­me­gye Ifjú­sá­gi Moz­ga­lom a sel­me­ci diák­ság emlé­ké­nek szán­ta ezt az alkal­mat. Emlék­tú­rá­val sze­ret­tek vol­na tisz­te­leg­ni a sel­mec­bá­nyai aka­dé­mia hall­ga­tói előtt, akik 1918-ban fegy­vert ragad­tak és úgy tar­tot­ták fenn a ren­det a város kör­nyé­kén. Két erdő­mér­nök hall­ga­tó hősi halált halt rend­fenn­tar­tás köz­ben. A túra ele­jén rövid beszéd­ben mél­tat­ták helyt­ál­lá­su­kat és emlé­kez­tek meg róluk.

Név sze­rint: Bau­merth Károly (20) és Hur­tay György (26) erdő­mér­nök hall­ga­tók.

A túra a Bacsó­fal­vi-tótól indult, majd meg­ke­rül­ve a tavat egy elha­gyott erdé­sze­ti úton halad­tak Richňa­va irá­nyá­ba. Az erdő­ben több műtár­gyat is meg­te­kin­tet­tek, melyek az egy­kor euró­pa-szin­ten is egye­dül­ál­ló­nak szá­mí­tó víz­rend­szer része­it képez­ték. A fara­gott kövek­ből kira­kott csa­tor­nák, hidak és átere­szek egy letűnt kor marad­vá­nyai, ami­kor még a kör­nyék adta a Magyar Király­ság ara­nyát és ezüst­jét. A richňa­vai tavat elhagy­va a Tanád irá­nyá­ban szel­ték át a Sel­me­ci-hegy­ség­re jel­lem­ző kaszá­lók lán­co­la­tát, majd Fel­ső­ró­na felől eresz­ked­tek le Hegy­bá­nyá­ra. A kis abla­kú bányász­há­zak között veze­tő mere­dek utcá­kon a köz­ség­há­zá­hoz lyu­kad­tak ki, ahol a Dobay-csa­lád vár­ta hűs fris­sí­tő­vel a kitik­kadt túrá­zó­kat. A szlo­vák nem­ze­ti fel­ke­lés állam­ün­ne­pe sem tar­tot­ta vissza a helyi fagyi­zót, hogy a túrá­zók töme­gét lát­va kinyis­son, így min­den­ki­nek alkal­ma nyílt kel­lő­en lehű­te­nie magát.

Hegy­bá­nya után egy újabb bánya­tó (tajch) érin­té­sé­vel for­dult rá a túra útvo­na­la a célt jel­ké­pe­ző Szit­nyá­ra (1009 m). A hegy lábá­hoz érve egy erdész­lak mel­lett vált be az ösvény az erdő­be, itt kez­dő­dött a 400 méte­res szint­emel­ke­dés, egé­szen a csú­csig. A bük­kö­sök árnyé­ká­ban kapasz­ko­dó túrá­zók a Tatár rét­re fel­ér­ve meg­te­kint­het­ték az akkor már csak kar­nyúj­tás­nyi­ra lévő Szit­nya kőosz­lo­pa­it.

Egy rövid lép­cső­zés volt már csak hát­ra és min­den­ki előtt kitá­rult a Sel­me­ci-hegy­ség pano­rá­má­ja. Ott volt min­den a túrá­zók lába alatt, az Ostrý (868 m), a Hegy­bá­nya fölé maga­so­dó Tanád (939 m) és Sel­mec­bá­nya a kál­vá­ri­á­val. A hegy­csú­cson még min­dig büsz­kén áll a Kohá­ryak által épí­tett kilá­tó, melyet egy­kor a Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let Szit­nyai Osz­tá­lya is hasz­nált. A kilá­tó alatt talál­ha­tó turis­ta­ház­ban min­den túrá­zó kipi­hen­het­te magát. A csa­polt vih­nyei Ste­iger és a káposz­ta­le­ves talán itt esik a leg­job­ban.

Egy cso­port­kép után eresz­ke­dés­nek indult a tár­sa­ság, útba ejt­ve a szit­nyai vár rom­ja­it. A legen­da sze­rint tün­dé­rek és bánya­ma­nók által épí­tett vár már rég nem tün­dö­köl olyan pom­pá­ban, mint ami­kor Balas­sa Meny­hárt rab­ló­lo­vag lak­ta. Elhagy­va mohá­val benőtt fala­it, újra a Tatár rét­re jutot­tak, ahon­nan a túra cél­já­ig már meg sem áll­tak.

A kitű­zők és emlék­la­pok kiosz­tá­sa után kis­sé kese­rű volt a búcsú, hiszen a közel­gő határ­zár miatt bizony­ta­lan, hogy mikor lát­ják újra egy­mást az anya­or­szá­gi és fel­vi­dé­ki túra­tár­sak.

Bíz­va a mielőb­bi viszont­lá­tás­ban, a Sel­me­ci-hegy­ség erdei vissza­vár­nak min­den magyar ván­dort.

Köszön­jük a beszá­mo­lót és a szer­ve­zést Dobay Ger­gely bará­tunk­nak.