A Fekete-Körös a bihari hegyekben, Rézbánya fölött ered. A felső folyásán még ifjonti hévvel zúgó folyó kissé megszelídül a Belényesi-medencében, majd itt a Borzi-szorosban újra megvadul, hogy áttörjön a Béli-hegység és a Királyerdő-hegység között. A Borzi-szoros után már a bölcsek nyugalmával kanyarog a Szalontai-síkon, hogy majd a Szanazugban egyesüljön a Fehér-Körössel, s onnan Kettős-Körös néven folytassák útjukat. A Fekete-Körös teljes hossza 168 km, ebből a magyarországi szakaszának hossza 20,5 km. A vízitúrázók körében nagy népszerűségnek örvendő folyón sokan itt, a Borzi-szorosban rakják vízre kenujukat.

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja a Fekete-Körös partja Borz falu mellett.

Sinka István: Bihari táj

Valami van e hegyek alján,
csak azt nem tudom, hogy mi lehet –
Egy patak tán? – a Körözs maga?
egy csipkebokor, mely valaha,
régen megbűvölt engemet?

„Anonymus szerint a honfoglaláskor Töhötöm és unokája telepedett meg nemzetségével a Fehér és Fekete Körös, valamint az Erdélyi hegyek közt eső vidéken. A mongolpusztítás előtt a Feketekörös-völgyi magyar faluk mind fennállottak s virágzó keresztyén kultúra élt bennük. A mongolok elpusztították az egész vidéket, csak az menthette meg életét, aki az ősrengetegekbe vette magát.” (Győrffy István: A Feketekörös-völgyi magyarság, 1913)
Ott, ahol a Fekete-Körös a síkságra lép, a Belényesszentmiklós feletti teraszon, egy Árpád-kori pálos kolostor templomának megrogyott tornya, mint megcsonkított magyarságunk jelképe kiált az ég felé. Úgy regélik, a tatárdúlás előtt, hercegi palota, Géza király vadászkastélya állt itt, kedvenc vadászterületének szívében. A folyó kiszélesedő völgyének teraszain települt falvak múltunk legősibb rétegeiben gyökereznek.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a csonkatorony.

Gyantán ma már új időszámítást mérnek: ami 1944. szeptember 24. előtt, és ami utána történt. 1944. szeptember közepén az elcsatolt falu hazatért. Ám egy hétig sem tartott a szabadság: a magyar utóvédek heves harcok után kénytelenek voltak feladni Gyantát. Bevonult a román hadsereg, s velük az önkéntes zászlóalj emberei, akik leírhatatlan vérengzést rendeztek: a falut kirabolták és felgyújtották, a nőket megerőszakolták, s 41 helybéli magyar mellett egy vegyes házasságban élő románt és két magyar katonát agyonlőttek. Két éves kislány és 71 éves bácsi is volt az áldozatok között. Egyetlen bűnük volt, de az megbocsáthatatlan: magyar embernek születtek. De milyen az élet: amit a nyílt terror nem tudott elérni, azt lassan megoldotta az elmúlt évtizedek kilátástalansága: az elnéptelenedés, a fiatalok elvándorlása már az új világ hozadéka. Így történhetett, hogy az egykor virágzó faluban ma már több a ház, mint a lakó.
Köteles Pál, a falu szülötte Hotel Kárpátia című regényében ad pontos, dokumentum-értékű leírást az eseményekről. A rendszerváltás után 1993-ban elkészülhetett Boros Zoltán Fekete vasárnap című dokumentumfilmje, amelyben szülőfaluja tragédiáját mutatja be szemtanúkon, túlélőkön keresztül.

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja az 1944-es vérengzés emlékműve az 1865-ben épült református templom mellett.

Bélfenyéren a faluszélen, egy elhagyott temetőben kopjafa hirdeti, hogy Bóné András kapitány „szürke por ködéből kelő kuruc serege” 1703-ban legyőzte a rác martalócokat. A „szép magyar leventék, aranyos vitézek” ezzel a dél-bihari diadallal nagy lökést adtak a kibontakozó Rákóczi-szabadságharcnak. Miután Bélfenyér öreg, román kori katolikus temploma „oly kicsi vala, hogy híveinek felét sem fogadhatá magába”, Kollonitz László nagyváradi püspök 1785-ben új Isten házát emelt helyére. „Istenemnek, fajomnak” – ezt hirdeti a templommal szemben az egykori zárdaépület, amit már Bunyitay Vince kanonok építtetett a leánynevelő vincés nővérek számára. 1949-ben elüldözték az apácákat, de a visszaszolgáltatott ház, hála Kiss Márton plébános atyának és a Kolping Családegyesületnek, ma újra a felnövekvő nemzedéket és a szülőföldön maradást szolgálja. Bélfenyér tartja magát!

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja az egykori vincés zárda kertje.

„Természet és ember együtt rajzolják meg egy-egy táj képét. Amíg kevés a népe, hatalmasabb a természet ereje, a táj még ősi arculatát viseli. Az ember túlsúlyba jutásában maga a természet is részes: azért jön oda a nép, csak azért telepedhet meg, mert a természetnek csalogató előnyei vannak. Az elszaporodott embernek mind többet kell kikényszerítenie az anyaföld áldásából, a szűz természetet kisebb térre szorítja vissza, a táj arculatát eltorzítja, a természeti tájból lakott, emberi tájat csinál, s előjön egy új világ a régi helyén! Szülőföldemen az új világ már beállott. A természetből csak a külső forma, a táj domborzata a régi: a Körös völgy két oldalsó magaslata, rajta a két község szembenéző karcsú tornyával.”
Tenkén született a földrajztudós és történész, Fodor Ferenc, akitől a fenti idézet és az „el nem sodort falvak” jelző is származik. Kiváló ismerője volt a tájnak és a bihari népléleknek. Tizenkét esztendős, amikor Tenkén felavatják Erdély és Partium harmadik Kossuth-szobrát. Ezt a szobrot 1919-ben eldugták a bevonuló románok elől. A mű nem került elő többet, mert időközben sírba vitték titkukat a rejtekhely ismerői. Tenke magyar közössége azonban nem esett kétségbe: 2008 óta új Kossuth-szobor áll a régi talapzaton a református templom mellett.
A Fekete-Körös mente élővilágát és geológiáját kutatta Csák Kálmán, aki az 1950-es években alapított Tenkén Természettudományi múzeumot, amely gazdag tárlattal várja az érdeklődőket.

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja a református parókia kertjében található Kossuth-szobor. A református lelkész Megyasszai-Bíró Attila, telefonszáma: 0040742314032

Az Alföld keleti peremén, a Szalontai-síkon fekvő Nagyszalonta a 17. századig jelentéktelen partiumi községnek számított. A Köles-ér menti kis települést 1606-ban Bocskai István erdélyi fejedelem 300 hajdúnak adományozta, akik megalapították Szalonta városát. 1636-ra már vára is volt Nagyszalontának, amelyet azonban a török közeledtének hírére, II. Rákóczi György parancsára leromboltak. Az elmenekülő lakosság után csak egy csonka torony maradt, amely ma is a város jelképe. A pusztán maradt község csak a 18. század elejére népesült be újra, lakói főleg állattenyésztéssel foglalkoztak. Híressé azonban azon nagyjaink tették, akiknek itt ringott bölcsője.
Amennyiben egy séta során szeretnénk felfűzni Nagyszalonta központjának látnivalóit, érdemes az Aradi-út és a Petőfi utca sarkán álló Hajdú emlékműnél kezdeni. Ezt a település fennállásának 400. évfordulója alkalmából állította a város 2006-ban. A kettős kapu előtt két hajdú alakja látható, mögöttük a falon annak a 300 hajdúnak a neve, akiknek Bocskai István letelepedési jogot adott 1606-ban. Innen keletnek tartva, 200 méterre található a katolikus templom, majd újabb 250 méter múlva a Székely László park. A parkban a református templom mellett Kossuth és Bocskai társaságában állnak a város nagy szülöttjeinek szobrai. Sinka István, Zilahy Lajos, Kulin György és Kiss István mellett természetesen ott találjuk Arany Jánosnak egész alakos szobrát is. Arany ott ücsörög a róla elnevezett, múzeumként szolgáló Csonka-torony bejárata fölött is, amely a park túlsó végén található. Az Arany János múzeum hétfő kivételével minden nap 10-től 16 óráig várja a látogatókat.

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja a parkban álló Bocskai-szobor.

„Istenáldotta hely ez a Nagyszalonta. Megbecsült írók és tudósok bölcsőit ringatta, ma is szent koporsók ágya, és híres-neves személyiségek lábnyomainak őrizője. Ők adtak, s adnak kiváltságos rangot e kisvárosnak a magyar irodalomban és tudománytörténetben; e föld minden röge szerelmes emlékezéssel él a könyvet szerető, gondolkodó magyarok tudatában. Az irodalmi emlékhelyek zarándoka két percnyi sétával eljut a Nagy-Csegőd és a Rózsa utca sarkán szerénykedő, „szélbe hulló ereszű” parasztházhoz, ahonnan 1897. szeptember 24-én a titkokkal teli pásztoréjszakák énekese lépett e világba.” (Dánielisz Endre: Sinka István és Nagyszalonta, 1998)
„Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd.” Ezt már Petőfi írta 1847-ben a Kerényi Frigyesnek címzett „Úti leveleiben”, majd Szatmárból jövet, június 1-jén egy ajándék kávéfőzővel a hóna alatt be is toppant Nagyszalontán jóbarátjához. Petőfi jó pár napig maradt, miközben Arany alig tudta távol tartani a kíváncsi helyieket híres vendégétől. A látogatások később sem ritkultak, sőt mikor 1849-ben Petőfi Erdélybe indul Bemhez, családját Aranyékra bízza, akik a következő három hónapot Nagyszalontán töltik. A „bogár hátú öreg ház” amelyben 1823-ban megérkezett a halhatatlanságba Arany János, ma már nincs meg. Hatéves volt, amikor házuk leégett, így ma már egy új építésű tájházban emlékezhetünk a költőre. Az Arany János emlékház hétfő kivételével minden nap 10-től 16 óráig várja a látogatókat.
Az irodalmi emlékhelyek zarándoka az Arany János háztól két percnyi sétával eljut ahhoz az emléktáblával megjelölt parasztházhoz (Sinka István utca – Bocskai utca sarka), „ahonnan 1897. szeptember 24-én a titkokkal teli pásztoréjszakák énekese lépett e világba.” A partiumi szilaj pásztorok és szegény parasztok hányatott sorsú költője, a puszták ősi mítoszait balladákba éneklő fekete bojtár, Sinka István látta meg e kicsi portán a napvilágot. Dánielisz Endre soraival élve: „Hideg rációval szinte megmagyarázhatatlan, miként eshetett meg az, hogy a XIX. és a XX. század legnagyobb magyar balladaköltőinek bölcsőit egyazon bokor alá helyezte a Gondviselés.” Van tehát kikre emlékezni a Szalontai-síkon, de az emlékezés csak úgy lehet hiteles, ha közben hűek maradunk az ünnepeltekhez és tovább örökítjük szellemüket, minden időben és minden térben, minden sodró árral szemben…

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja az Arany János emlékház.

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Szegény református családba született. Szüleinek kései gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek lett, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőttkorára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ennek megfelelően páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni.
Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Itt szerkesztette és adta ki két hetilapját: a Szépirodalmi Figyelőt (1860–1862) és a Koszorút (1863–1865). A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője volt. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen egy meg nem erősített városi legenda szerint, a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el, 65 éves korában.