„Istenáldotta hely ez a Nagyszalonta. Megbecsült írók és tudósok bölcsőit ringatta, ma is szent koporsók ágya, és híres-neves személyiségek lábnyomainak őrizője. Ők adtak, s adnak kiváltságos rangot e kisvárosnak a magyar irodalomban és tudománytörténetben; e föld minden röge szerelmes emlékezéssel él a könyvet szerető, gondolkodó magyarok tudatában. Az irodalmi emlékhelyek zarándoka két percnyi sétával eljut a Nagy-Csegőd és a Rózsa utca sarkán szerénykedő, „szélbe hulló ereszű” parasztházhoz, ahonnan 1897. szeptember 24-én a titkokkal teli pásztoréjszakák énekese lépett e világba.” (Dánielisz Endre: Sinka István és Nagyszalonta, 1998)
„Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd.” Ezt már Petőfi írta 1847-ben a Kerényi Frigyesnek címzett „Úti leveleiben”, majd Szatmárból jövet, június 1-jén egy ajándék kávéfőzővel a hóna alatt be is toppant Nagyszalontán jóbarátjához. Petőfi jó pár napig maradt, miközben Arany alig tudta távol tartani a kíváncsi helyieket híres vendégétől. A látogatások később sem ritkultak, sőt mikor 1849-ben Petőfi Erdélybe indul Bemhez, családját Aranyékra bízza, akik a következő három hónapot Nagyszalontán töltik. A „bogár hátú öreg ház” amelyben 1823-ban megérkezett a halhatatlanságba Arany János, ma már nincs meg. Hatéves volt, amikor házuk leégett, így ma már egy új építésű tájházban emlékezhetünk a költőre. Az Arany János emlékház hétfő kivételével minden nap 10-től 16 óráig várja a látogatókat.
Az irodalmi emlékhelyek zarándoka az Arany János háztól két percnyi sétával eljut ahhoz az emléktáblával megjelölt parasztházhoz (Sinka István utca – Bocskai utca sarka), „ahonnan 1897. szeptember 24-én a titkokkal teli pásztoréjszakák énekese lépett e világba.” A partiumi szilaj pásztorok és szegény parasztok hányatott sorsú költője, a puszták ősi mítoszait balladákba éneklő fekete bojtár, Sinka István látta meg e kicsi portán a napvilágot. Dánielisz Endre soraival élve: „Hideg rációval szinte megmagyarázhatatlan, miként eshetett meg az, hogy a XIX. és a XX. század legnagyobb magyar balladaköltőinek bölcsőit egyazon bokor alá helyezte a Gondviselés.” Van tehát kikre emlékezni a Szalontai-síkon, de az emlékezés csak úgy lehet hiteles, ha közben hűek maradunk az ünnepeltekhez és tovább örökítjük szellemüket, minden időben és minden térben, minden sodró árral szemben…
A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja az Arany János emlékház.
Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Szegény református családba született. Szüleinek kései gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek lett, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőttkorára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ennek megfelelően páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni.
Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Itt szerkesztette és adta ki két hetilapját: a Szépirodalmi Figyelőt (1860–1862) és a Koszorút (1863–1865). A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője volt. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen egy meg nem erősített városi legenda szerint, a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el, 65 éves korában.