Kanizsa ősi múltját jelzi, hogy Anonymus is megemlékezik róla krónikájában, amikor azt írja, hogy 896-ban Zuárd, Kadocsa és Bajta vezérek itt keltek át a Tiszán, a folyón túli területek birtokba vételére. 1093-ból már írás is emlékezik arról, hogy itt magyar emberek éltek.

Mint oly sok délvidéki város, a török időkben Magyarkanizsa is elnéptelenedett, majd 1751-es betelepítések után fejlődésnek indult a település. Ezt törte ketté az 1848-as szabadságharc, amikor Kanizsa gyakorlatilag elpusztult. Aztán a boldog békeidőkben alakult ki a központban ma is látható városkép.

Talán idős kora is teszi, hogy Kanizsa a „csönd városa.” De nem az elmúlás csöndje honol itt, hanem a termékeny szellemé. Kanizsán alakult meg Délvidék első óvodája és már az 1840-es években színház is volt itt. A délvidéki magyar kultúra mai bástyája a Knesa Oktatási-művelődési Intézmény. Itt működik a Nagy József Kreatív Műhely is,

Temploma 1768-ban épült, amit 1848-ban a szerbek felégettek, de 10 év múlva a hit köveiből újjáépült, s ahová a fény ma is a magyar szentek üvegablakain keresztül árad be.

Az Árpád-kori Martonos 1552-es török haderők feletti győzelmet Tinódi Lantos Sebestyén is megénekelte. A falu főterét a barokk stílusú katolikus templom határozza meg. A templomkertben szobrok emlékeztetnek Martonos zivataros múltjára. A visszatérő motívum szomorú és megszokhatatlan: egy emlékkő, egy név és egy évszám. Werner Mihálynak hívták a plébánost, akit 1944-ben 24 magyarral együtt kínoztak halálra. De a közösség él, mert a nép hite elpusztíthatatlan.

A templomkertben találkozunk II. Rákóczi Ferenc szobrával is.

A Majom –szigetet eredetileg Rubin-szigetnek hívták. A sziget pár száz évvel ezelőtt alakult ki, melyhez egy legenda is kötődik. Abban az időben Erdélyből fekete-kőris tutajokon, dereglyéken szállították ide a faanyagot és a sót. Volt egy erdélyi férfi, akit úgy hívtak, hogy Dimény Gáspár, a legdaliásabb férfi, aki vezette mindig a csoportot. Kanizsának a legszebb és legbüszkébb lánya volt Palotás Rozália. Amikor megpillantotta Gáspárt, halálosan szerelmes lett bele és Gáspár, ugyanúgy, amikor megpillantotta Rozáliát, szintén szerelemre lobbant. Egy gyönyörű rubin nyakéket adott a lánynak, ami valamikor az édesanyjáé volt. Palotás Rozália, büszke lány révén, fogta a nyakéket és belehajította a Tiszába. Azt mondta, hogy „az én szívemet nem fogod meghódítani holmi vásári, bazári dolgokkal, azt hozd nekem legközelebb, ami neked a legdrágább!”. Akkor Dimény Gáspár visszament, megpakolta újra a tutaját, sóval, mindennel, amit itt gabonára cseréltek. Nagyboldogasszony havának a második részében megjelent Gáspár a tutajjal és egész Kanizsa kint várta a parton, és ahogy megközelítette volna Kanizsát, fogta a fejszéjét és szétverte fekete-kőris tutaját és a só rakománnyal együtt eltűnt a Tisza habjában ő pedig belefulladt. Mivelhogy Rozáliának a legdrágábbat adta, az életét. Onnantól kezdve a lány minden nap kijött a Tisza-partra és mindig azt motyogta, hogy „jönnek már, jönnek…”, ebbe végül beleőrült. Itt is halt meg mint egy szegény koldusasszony. Onnantól kezdve, ahol a dereglye elsüllyedt, fönnakadtak az uszadékfák, és így alakult ki a sziget.