Martonos és a Majom-sziget

Uticélok / Délvidék / Bácska

Az Árpád-kori Mar­to­nos 1552-es török had­erők felet­ti győ­zel­met Tinó­di Lan­tos Sebes­tyén is meg­éne­kel­te. A falu főte­rét a barokk stí­lu­sú kato­li­kus temp­lom hatá­roz­za meg. A temp­lom­kert­ben szob­rok emlé­kez­tet­nek Mar­to­nos ziva­ta­ros múlt­já­ra. A vissza­té­rő motí­vum szo­mo­rú és meg­szok­ha­tat­lan: egy emlék­kő, egy név és egy évszám. Wer­ner Mihály­nak hív­ták a plé­bá­nost, akit 1944-ben 24 magyar­ral együtt kínoz­tak halál­ra. De a közös­ség él, mert a nép hite elpusz­tít­ha­tat­lan.

A temp­lom­kert­ben talál­ko­zunk II. Rákó­czi Ferenc szob­rá­val is.

A Majom –szi­ge­tet ere­de­ti­leg Rubin-szi­get­nek hív­ták. A szi­get pár száz évvel ezelőtt ala­kult ki, mely­hez egy legen­da is kötő­dik. Abban az idő­ben Erdély­ből feke­te-kőris tuta­jo­kon, dereg­lyé­ken szál­lí­tot­ták ide a faanya­got és a sót. Volt egy erdé­lyi fér­fi, akit úgy hív­tak, hogy Dimény Gás­pár, a leg­da­li­á­sabb fér­fi, aki vezet­te min­dig a cso­por­tot. Kani­zsá­nak a leg­szebb és leg­büsz­kébb lánya volt Palo­tás Rozá­lia. Ami­kor meg­pil­lan­tot­ta Gás­párt, halá­lo­san sze­rel­mes lett bele és Gás­pár, ugyan­úgy, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta Rozá­li­át, szin­tén sze­re­lem­re lob­bant. Egy gyö­nyö­rű rubin nyak­éket adott a lány­nak, ami vala­mi­kor az édes­any­jáé volt. Palo­tás Rozá­lia, büsz­ke lány révén, fog­ta a nyak­éket és bele­ha­jí­tot­ta a Tiszá­ba. Azt mond­ta, hogy „az én szí­ve­met nem fogod meg­hó­dí­ta­ni hol­mi vásá­ri, bazá­ri dol­gok­kal, azt hozd nekem leg­kö­ze­lebb, ami neked a leg­drá­gább!”. Akkor Dimény Gás­pár vissza­ment, meg­pa­kol­ta újra a tuta­ját, sóval, min­den­nel, amit itt gabo­ná­ra cse­rél­tek. Nagy­bol­dog­asszony havá­nak a máso­dik részé­ben meg­je­lent Gás­pár a tutaj­jal és egész Kani­zsa kint vár­ta a par­ton, és ahogy meg­kö­ze­lí­tet­te vol­na Kani­zsát, fog­ta a fej­szé­jét és szét­ver­te feke­te-kőris tuta­ját és a só rako­mánnyal együtt eltűnt a Tisza hab­já­ban ő pedig bele­ful­ladt. Mivel­hogy Rozá­li­á­nak a leg­drá­gáb­bat adta, az éle­tét. Onnan­tól kezd­ve a lány min­den nap kijött a Tisza-part­ra és min­dig azt motyog­ta, hogy „jön­nek már, jön­nek…”, ebbe végül bele­őrült. Itt is halt meg mint egy sze­gény kol­dus­asszony. Onnan­tól kezd­ve, ahol a dereg­lye elsüllyedt, fönn­akad­tak az usza­dék­fák, és így ala­kult ki a szi­get.

 

Hazajáró epizódban szerepelt: