A mohá­csi vész előtt Nemes­mi­li­tics helyén egy Hal­mos nevű tele­pü­lés lehe­tett. Új nevét a török hódolt­ság ide­jén kap­ta, majd a par­la­gon maradt vidék­re magyar és bunye­vác neme­sek érkez­tek.

Az ország­zászló talap­za­ta már erő­sen meg­ko­pott.

Akik min­den idő­ben itt marad­tak, a kato­li­kus temp­lom­ból merí­te­nek hitet a küz­del­mek­hez. Őse­ik maguk épí­tet­ték, jó 250 esz­ten­de­je, s ahogy gya­ra­po­dott a közös­ség, úgy nagyob­bí­tot­ták hoz­zá Isten házát is.

A kál­vá­ria stá­ci­ói kísér­nek a közel 100 esz­ten­dős Havas-bol­dog­asszony kápol­ná­hoz.

Mili­tics híres szá­raz­kol­bá­szá­ról, a kulen­ről.

Az Árpád-kor­ban még a Cobor csa­lá­dé volt. Bod­rog vár­me­gye főurai időn­ként Cobor­szent­mi­há­lyon ültek össze. Aztán Zom­bor a török idők­től fon­tos keres­ke­del­mi, kato­nai és köz­igaz­ga­tá­si köz­pont, majd 1749-ben sza­bad kirá­lyi város, sőt, később Bács-Bod­rog vár­me­gye köz­pont­ja lett.

A megye­há­za dísz­ter­mét Eisen­hut Ferenc gigan­ti­kus mére­tű, a zen­tai csa­tát ábrá­zo­ló fest­mé­nye éke­sí­ti.

A hatal­mas két­tor­nyú Kar­me­li­ta temp­lo­mot Szent Ist­ván király­nak szen­tel­ték. A Város­há­za egy letűnt kor emlé­két őrzi.

Mel­let­te a Szent­há­rom­ság temp­lo­mot a feren­ces szer­ze­te­sek emel­tet­ték, de II. József ren­de­le­te után el kel­lett hagy­ni­uk a várost. Kolos­to­ruk falán ott hagy­ták a nap­órát és a szá­mok alatt a vész­jós­ló fel­ira­tot: „Egy ezek­ből vég­órád…”

Béke­be­li élet­re szán­ták, de ártat­lan zom­bo­ri magya­rok és néme­tek vég­órá­já­nak lett hely­szí­ne a Kro­nich csa­lád száz­éves palo­tá­ja, aho­vá a II. világ­há­bo­rú ide­jén a meg­szál­ló szerb par­ti­zá­nok össze­gyűj­töt­ték az ősla­ko­so­kat. A kény­szer­mun­ká­ra hur­colt fog­lyok nagy részét a köze­li Duná­ba, a Ferenc-csa­tor­ná­ba vagy a lóver­seny­té­ren elő­re meg­ásott tömeg­sí­rok­ba lövöl­döz­ték. A vak gyű­lö­let közel 6000 embert, köz­tük 3000 magyart mészá­rolt le Zom­bor­ban.

A város szü­löt­te, Sch­wei­del József tábor­nok, ara­di vér­ta­nú. Egész ala­kos szob­ra kiszo­rult a Megye­há­za előt­ti tér­ről. Ma már egy mell­szo­bor helyet­te­sí­ti a kaszi­nó udva­rán.

A Magyar Pol­gá­ri Kaszi­nó Dél­vi­dék egyik leg­pa­ti­ná­sabb szer­ve­ze­te. Las­san 150 éve áll Zom­bor és vidé­ke magyar­sá­gá­nak szol­gá­la­tá­ban.

Hova tűnt a Duna part­já­ról a bátai apát­ság, ami­ről még a török előtt Apá­ti a nevét kap­ta. A régi mező­vá­ros, Apa­tin a török elle­ni fel­sza­ba­dí­tó hábo­rúk során pusz­tult el. Főként német ipa­ro­sok népe­sí­tet­ték újra, akik sok hasz­nos dolog mel­lett a sör­fő­zés tudo­má­nyát is elhoz­ták maguk­kal. 1756-ban meg­ala­pí­tot­ták Dél­vi­dék leg­ré­gibb, ma is műkö­dő sör­gyá­rát.

Ne feled­jük, a néme­tek­re és sok magyar­ra 1944-ben itt is a halál vagy az elűze­tés várt.

Bács­ker­tes tör­té­nel­me egé­szen 1751-ig nyú­lik vissza, ami­kor az elnép­te­le­ne­dett Hetes tele­pü­lés­re meg­ér­kez­tek az első paló­cok. Egy évvel később már állt a temp­lo­muk, ami helyé­re aztán később a gya­ra­po­dó közös­ség még nagyob­bat épí­tett.

Kupu­szi­na egé­szen sajá­tos nép­raj­zi érté­kek­kel ren­del­ke­zik, amit a falu népe tuda­to­san meg­őr­zött és átörö­kí­tett az évszá­za­do­kon. A tár­gyi emlé­ke­ket a falu­mú­ze­um­ba gyűj­töt­ték össze.

A sajá­tos nép­raj­zi érté­kek­kel bíró palóc tele­pü­lés, Kupu­szi­na érték­tá­rá­nak fon­tos része a papír­vé­kony tész­tá­jú mákos rétes.