„A Nagy-Szamos forrásvidéke a Radnai-havasok keleti nyúlványai alá felhatol. Míg a folyó a kristályos kőzetek övezetében jár, völgye meglehetősen szűk. Csak akkor szélesedik jobban, amikor Bethlen alatt az Erdélyi-medence üledékes vidékére ér. Innen kezdve szélesen fejlett völgysíkon kanyarog a Nagy-Szamos Désig, ahol a Kis-Szamossal egyesül.” Kéz Andor: A Nagy-Szamos teraszai (1957)
Azt mesélik, a dési magyaroknak régen két fontos találkozóhelye volt: a református templom és a két Szamos egyesülése. Aki annak idején vasárnap nem ment templomba, az már reggel 7-8-kor kint volt a Szamos-parton. Désről indultak a csónakok, körülbelül egy óra alatt eveztek fel ide a Kis- és Nagy-Szamos egyesüléshez, amely kiváló fürdőhely volt homokos parttal. Mindig a Kolozsvár felől érkező Kis-Szamos volt a hidegebb és koszosabb, a keletről érkező Nagy-Szamos volt a melegebb és tisztább. A szabályozások óta megszűnt a part, és a két Szamosnak is ugyanolyan színű a vize.
A helyszínt Kozárvár felől lehet megközelíteni: a református templomnál kell lekanyarodni a Szamos felé, át kell jönni a vasúton, jobbra fordulni, és a Nagy-Szamos partján eljönni a két folyó egyesüléséig.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a folyó partja.

Kis falu a Nagy-Szamos mentén református templommal. Szórványvidéken ennyi éppen elég, hogy a magyar utazó éppen Bacán álljon meg szusszanni egyet Székelyföld vagy Anyaország felé menet. A református templom a falu Szamos felőli oldalán van, és 2026-ban 216 lelket szolgál. Ha még idevesszük a Bacához tartozó Csicsómihályfalva 31 magyar reformátusát, az már 247 lélek. Csicsómihályfalva református temploma a 15. században épült, persze gótikus kora óta már új külsőt nyert.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a bacai református templom előtti tér.

Az egykor szászok lakta Retteg a 15. században már mezőváros, majd a csicsói uradalom központja volt, később református esperesi székhely lett. Temploma még őriz Árpád-kori gótikus elemeket. A templom előtti hősi emlékmű a rettegiek hazáért hozott áldozatáról mesél. E településről származott a Lázár harangöntő család, melynek több tagja foglalkozott harangöntéssel. Vándormesterként szekéren járták az Alföld északkeleti részét, Szatmár vármegyétől Torna vármegyéig, Beregtől Békésig.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom előtti tér.

Felőr neve arról tanúskodik, hogy az itt megtelepedők annak idején Csicsó várának az őrségét biztosították. 15. századi református temploma gótikus eredetű, külső falában egy ágyúgolyó a helyi néphagyomány szerint a régi harcok emléke. A templom több építési és felújítási korszakon is keresztülment, de szépen őrzi a különböző korok emlékeit.
A kommunizmusban a hagyományos falusi gazdaságok még megtartották a felőri magyarságot, de a 90-es évek után ugyanazok a folyamatok őrlik, mint minden más magyar szórványtelepülést: elvándorlás munka hiányában, asszimiláció, vegyesházasságok, gyermektelenség. Felőr magyarságával együtt lassan elkopnak történelmi emlékei is. A kevés fennmaradt épített örökség egyike a csíktusnádi Betegh család 19. századi kúriája. Nemrég kábeltévé-társaság és kocsma működött benne, a hátsó részében családok is laknak.
Mindezek ellenére Felőr a Nagy-Szamos mente egyik legnagyobb magyar szigete, református közössége. Felőrhöz tartozik egyházilag Alsóilosva is, ahol kb. 30 magyar lélek van. Nagyilosván 1784-ben jött létre a római katolikus gyülekezet, Csicsókeresztúr filiájaként. 1828-ban a reformátusok önálló egyházközséget alapítottak és az 1840-es évek folyamán az unitáriusok is református hitre tértek. 1848-ban 56 fős nemzetőrsége alakult, akik a kajáni román fölkelők támadását visszaverték, de Mihalaș elől Désre menekültek. Mihalaș határőrei kirabolták a Horváth család udvarházát. Alsóilosva után Nagydebrek következik, amely egykor a Mikes család birtoka volt, akik kastélyt építettek a faluban. Ez ma ortodox apácák otthona.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom előtti tér.

Az Árpád-kori falu, Csicsókeresztúr egykor a csicsói vár tartozéka volt, előneve is innen származik. A Keresztúr utóneve pedig abból a középkori magyar szokásból eredt, mely szerint a keresztet, mint jelvényt megurazták, mintha személy lett volna. Dúlták a törökök, a labancok és a tatárok is, majd ahogy az lenni szokott, a megfogyatkozott magyar lakói helyére románok telepedtek. De annyi vész után is, a 13. századtól a mai napig megdönthetetlenül áll Szent Istvánnak szentelt plébániatemploma. Köszönhetően Torma Józsefnek, aki a 18. század elején a tatár fogságból való szabadulása után megújította a “pusztán maradt” egyházat és újjászervezte a szétszéledt közösséget.
Abból a Torma családból származott, akik a 16. századtól egészen az 1800-as évek végéig birtokolták Keresztúrt. Olyan kiválóságokat adtak a nemzetnek, mint Torma József történész, országgyűlési képviselő, illetve gyermekei, Torma Károly (1829-1897) régész, országgyűlési képviselő, és testvére, Torma Zsófia (1832-1889), az első magyar régésznő, aki feltárta az újkőkori tordosi kultúrát és régészeti leletei alapján felhívta a figyelmet a Kárpát-medence és Mezopotámia korai kultúrái közötti hasonlóságokra.
A Torma udvarház nemrég még romokban állt, de napjainkban megindult rendbehozatala. A katolikus templom kertjében is van Torma-emlék, de ha Torma Károly szobrát keressük, azt a főút és a Profesolirol utca találkozásánál találjuk.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja Torma Károly szobra.

Református templom, turulmadár, árpádsávos zászló – bizony ilyet még a csonkahonban is jó látni, nemhogy a szórványok szórványában Észak-Erdélyben. Várkudun mindig is fontosak voltak jelképeink, amelyek a magyar öntudatot, a magyar kultúrához való kötődést erősítik. A turul a református gyülekezet lelkészének, Lapohos Attilának köszönhető, de nem ő volt az első, aki jó példával járt elől Várkuduban. Az első magyar régésznő, Torma Zsófia a szomszédos Csicsókeresztúr szülöttjeként meglepve tapasztalta, hogy Várkudu református lakói leginkább románul beszéltek, viseletük sem különbözött a románokétól és gyakoriak voltak a két etnikum közötti vegyesházasságok, “a lelkek számára nézve a két nemzet közti vonalt nem is határozhatjuk meg”. Kezdeményezésére, főként a magyar nyelv terjesztése céljából 1875-ben állami iskola jött létre. A falu református temploma a 18. században épült, 1887-ben átépítették. A templom kertjében áll Bethlen Béla szobra, aki Észak-Erdély kormánybiztosa volt a „kicsi magyar világban”. Ma a falu fele magyar, fele román.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom előtti utca.

„A messze távolban havasok hófedte bércei csillognak; a hegyoldal el van terítve a természet utánozhatatlan szépségű gyepszőnyegével, melyeken áttör ittott egy-egy tarka virág kedves illattal töltve el a balzsamos levegőt. A fák sötét lombjai közt énekes csalogány bús trillája hallszik. Ah mily szép, mily gyönyörű, mily megható a természet!…. Ilyen a Szamos völgye! Regélhettek azért nekem Helvécia hótakart tetőiről, hódító szépségeiről, én az én panorámámat nem adnám, oda nem adnám semmiért!…” (Bartha Pál: Részlet a Nagy-Szamos mentéből, 1900) A Nagy-Szamos bal partján, vagyis a Mezőségben található Árpástó nevének első részét az itt termesztett árpától, utónevét a hely fekvéséből magyarázható tavas voltától kapta. Alapítása már a XIV. század elején történhetett, mert ekkor Árpástót Tamás erdélyi vajda a csicsói királyi várhoz csatolta. A középkorban tisztán római katolikus falu a reformáció évtizedeiben előbb lutheránus, majd református lett, a XVI. század végére pedig unitárius anyaegyház alakult. 1622-ben újra a reformátusoké lett, és azóta is a reformátusok a legnépesebb gyülekezet.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom előtti tér.

Nagyot dobban a magyar ember szíve, ha belép Naszódvidék régi központjába, Bethlenbe. Ez a város az ősi fészke Erdély egyik legrégibb családjának a Bethlen családnak, akikből annyi történelmi nagyság és államférfi született. Ma már alaposan átalakult a város képe, első Árpád-kori váruknak nyoma sincs, ahogy a magyar szó is egyre ritkább, de azért maradtak még emlékek a magyar időkből.
Az Árpád-kori eredetű református templom építtetője a Bethlen család. Itt nyugszik az I. Apafi Mihály fejedelem utasítására 1674. december 13-án itt lefejeztetett Bánffy Dénes főispán.
Bethlen Pál főispán egy 17. századi kastély alapjain épített úrilakját a II. világháború után államosították. A másik Bethlen-kastély az 1700-as években épült. A két világháború közötti erdélyi magyarság kiemelkedő alakja, Bethlen Béla főispán, az 1940-ben visszatért Észak-Erdély magyar kormánybiztosa 1928-ban átépíttette. Aztán a román állam ezt a kastélyt is elkobozta, s az örökösöknek a mai napig nem sikerült visszaszerezni.
Jelenleg „Bethlennek körülbelül 14 százaléka magyar, és ebből durván 900 a református, és van egy olyan száz lelkes római katolikus közösség is. A demográfiai helyzet nem rózsás. 1995-ben közel száz gyermek jelent meg a református parókián egy héten különböző foglalkozásokon, most ez 20 fő.”
1848. december 29-én itt győzte le Bem József serege Jablonsky és Urban császári ezredesek egyesített seregét. És ha már 1848/49: Petőfi 1849 elején még fia születésének örvendezett, ám hamarosan ő is beállt a magyar seregbe és részt is vett az erdélyi hadműveletekben. A váltólázban szenvedő költőt később Bem a hátországba küldte, így került Bethlenbe, ahol rácsodálkozhatott az erdélyi kikeletre, s megírta „Pacsirtaszót hallok megint” című művét.

Pacsirtaszót hallok megint (1849)

Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Dalolj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek…
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a református templom előtti tér.

„Nagy érdemei voltak e nemzetségnek Erdély keleti részeinek benépesítésében és birtokaikon a szász és oláh nép közé ékelt magyarság megtartásában. A Nagy-Szamos mentén Naszód felé, Bethlentől keletre addig tartanak a magyar helynevek, ameddig hajdan a Bethlenek birtokai terjedtek.” (Szádeczky Lajos: A Bethlen család, 1905)
Az Észak-Erdélyben máig élő magyar szórványszigetek egyik ékes példája Magyarnemegye. Miután magyar közössége a 17. században megfogyatkozott, a magyar állam több betelepítéssel is próbálta megerősíteni, de a református nyelvsziget életben tartása nemzedékről-nemzedékre folytonos küzdelemmel járt.
1896-ban a magyar állam református bukovinai székelyeket telepített be a volt Földváry-birtokra, részben Andrásfalváról, részben (ugyancsak andrásfalviakat) az Al-Dunától. Minden család házat és 25 holdat kapott. Az ún. Telep utca eredeti lakóinak nagy része azonban hamarosan elköltözött, mert földjeik gyenge minőségűek voltak. Házhelyeiket és földjeiket részben a magyarnemegyeiek között osztották ki, részben újabb magyar telepeseket költöztettek be Kalotaszegről és Erdély középső részéről. A falu magyar és román fiataljai 1916-ig közös táncházakat tartottak, csak a fonók különültek el.
Magyarnemegye ma egy végvár egy szigeten, amelyet folyamatosan mosnak alá a hullámok. „Már a múlt század ötvenes éveiben szinte 150 vegyes család volt, nem egyén. És ez nagyon sok. Sok esetben a magyarul olvasás nem működik. Mert kijártak egy-négy osztályt magyarul, megtanultak jól vagy rosszul magyarul olvasni, és utána aztán teljesen átmentek román iskolába, és hát a közösség, az iskolaközösség, meg a munkaközösség az nagyon meghatározza, hogy hol keresi az ember a barátját és hol kapja meg az élettársát, a házastársát.”

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja az 1801-ben épült református templom előtti tér.

Naszódot a középkorban még magyarok és szászok lakták, aztán a 18. században Mária Terézia a 2. román határőrezred székhelyévé tette. A szászok és magyarok kitelepítése, majd a románok betelepítése nyomán román többségűvé vált. Későbbi iskolavárosi jellegének alapjait az 1766-ban alakult ún. triviális iskola és 1784-től a normaiskola jelentették, amelyben a 10–18 éves fiúkat altisztté és hivatalnokká képezték. Ezeknek köszönhetően az ezred tiszti- és altiszti karának egyre nagyobb hányadát töltötték be román parasztcsaládok sarjaival. 1826-ban leányiskolát szerveztek a határőrtisztek és a hivatalnokok lányai számára.
A főleg tisztképző iskolaváros az 1848-as események idején a Magyar Királyság elleni román fölkelés egyik központja volt. Az 1849. január 2-án bevonuló Bem feloszlatta Naszód vidékét. Urban Bukovinába vonult, de február végén visszafoglalta a várost és vidékét. Riczkó Ignác besztercei főparancsnok csapatai március végén ismét megszállták és nagy részét felégették.
Végül 1851-ben Ferenc József megszüntette a határőrezredet, s annak vagyonát a vidék iskoláinak fönntartására rendelte. A vidék különleges román státuszát még a kiegyezés után is megtartotta.
Amikor 1876-ban Naszódvidéket feloszlatták, a várost Beszterce-Naszód vármegye járási székhelyévé nyilvánították, mezővárosi státuszát is elvették. A város és görögkatolikus főgimnáziuma azonban továbbra is az erdélyi románság egyik kulturális központja maradt.
Ennek ellenére a magyarság jelenlétét mutatja az 1770-ben épült katolikus templom, illetve a református közösségnek is van egy 1885-ben épült egyháza. A határőrezred központi kaszárnyájának 18. századi épületében ma a Határőrmúzeum működik.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a katolikus templom előtti járda.

„Észak felé tekintve, a felszántott dombhullámok fölött az összevissza hányt máramarosi hegytömegek végtelen változatú sokasága mintha hemzsegne, egyik a másikának a hátán. A naszódi láncolatból a Nagy-Pietrosz fehérült ki keleten. Aztán a nagykarajban az Iza és a Visó között és túl rajta elvonuló gerincek csúcsai tömegesülnek össze-vissza, és látható észak felé nagy messzeségben a Pop-Iván csúcsa.” (L. Gyárfás Győző: A szálva-romuli úton, 1892)
A Széples havasa, avagy a Cibles az egyik legkevésbé ismert tagja a Keleti-Kárpátok hegyvilágának. Ebben szerepe lehet a szomszédos „nagyágyú” Radnai-havasok elszívó hatásának, a hegység nehéz megközelíthetőségének, a kiépítetlen turisztikai infrastruktúrának. A Széples tulajdonképpen két részből áll: egy hatalmas erdőségből, amelyből szigetként emelkedik ki a magyar címer hármashalmára emlékeztető gyephavas csúcsgerinc. Aki a Széplesbe igyekszik, szinte biztosan ezt a három fő csúcsból álló gerincet célozza meg – leginkább a nyugati irányból. Ha ránézünk a Széples térképére, feltűnik, hogy ebből a csúcsgerincből egy komolyabb mellékgerinc ágazik ki, méghozzá délnyugat felé. Ez a mellékgerinc a 600 méteren fekvő Ciblesfalvától indul, és a Széples 1839 méter magas csúcsánál éri el a főgerincet. De amiért nekünk ez most fontos: a mellékgerincen ül egy csúcs, amelyről kivételes panoráma tárul elénk. Ez a Tojás-csúcs kereszttel megjelölt orma 1495 méteren. Innen szinte karnyújtásnyira van a Széples híres tirdense a Brannal (1853 m), az Arcserrel (1829 m) és a Széplessel (1839 m). Jobbra tőlünk a Taului 1462 méter magas csúcsa látható egy másik mellékgerincen.
A csúcsra a Szálva-patak völgyéből juthatunk fel egy farakodó tisztásról. Turistaút nem vezet a Tojásra, ezért fontos, hogy megfelelő telefonos alkalmazással túrázzunk. A völgyből a csúcs 4,7 km 750 méter szintemelkedéssel. A szintet rögtön megkapjuk a völgy után, majd a mellékgerincen is van egy „nagy fal”. Körülbelül 4 kilométernél van egy 4 személyes védkunyhó, amely kiváló hely, ha 2 naposra tervezzük túránkat, és a főgerincet is megcélozzuk. A főgerinc a Tojásról még 3,3 km és 350 méter szintemelkedés.
Ebben a rengetegben gyakran vadászott a két Wesselényi Miklós, a híres vadászokkal, Újfalvi Sámuellel és Sándorral. Újfalvi Sándor emlékirataiban többször is írt az emlékezetes medvevadászatokról és a medvék életmódjáról: „Testalkat, életmód s főleg véralkatra nézve mintegy 12 fajt különböztettem meg, ugyanis az egyik mogorva, többnyire haragos, a másik túlságos félénk, legkisebb neszre bátorságát veszti. Az egyik, mihelyt kürtöt hall, eszeveszetten tör előre, míg a másik a hajtás végén éppen a hajtók közt, azoknak pokoli rivalgásai közben nagy flegmával ballag. Az egyik legkisebb ok vagy kihívás nélkül, amint megpillantja a vadászt, dühödten rohanja meg, midőn a másik a leggonoszabb meglyuggatás után is mellőzi az előtte megiramodott vadászt, s minden kitelhetőt elkövet, hogy szorult helyzetéből meneküljön. Az egyik sebes szökésekben tör előre, izmos talpai terhe alatt nagy ropogással zúzza össze a vastag fagallyakat, semmire se ügyelve, borzasztó robajjal halad át a sűrűségen; a másik nagyon megfontolva s oly halkkal lépdegél, hogy néha az egyik lábát fölemelve, az útjába eső gallyakat s faleveleket félrehúzogatja, hogy legkisebb recsegés nélkül mehessen; valóban mintha finom női cipőben sétálna, látatlan egyszerre minden nesz nélkül tűnik fel a készületlen vadász előtt.” (Újfalvi Sándor: Az erdélyi régibb és közelebbi vadászatok és vadak, 1854)

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Tojás-csúcson álló kereszt.