“Nincs minálunk semmi érdekes. Aki idegen közénk vetődik, unottan nézi álmos lankáinkat, erdőtlen, kopár oldalainkat. Falvaink félszegen húzódnak meg egy-egy völgysarokban, s még tavainkban is kevés az öröm: sekély vizüket iszap, nád, sáté lakja. Széles legelőink füve zöld színét hamar veszti. És ez a vidék nekünk mégis szép. Furcsa ez, és idegen előtt érthetetlen. De, aki sokat van itt, az megérzi hamar: valami van nálunk a levegőben. Dombok hajlott gerincein, ha állunk, s figyeljük zsibbadt lélekkel a csendet, mely, mint egy anyagtalan, langyos, meghitt palást terül fölénk és dombjaink vállára, úgy érezzük, hogy az élet szép és egyszerű…”
Wass Albert: Udvarház a dombon (1940)
Ez az egyszerűség és szépség ma is ott él Erdély szívében, valósággal beleivódott Belső-Mezőség mocsaraiba, tavaiba, lápjaiba. Tóvidék hHHalomvilága a Kárpát-medence egyik legkorábbi magyar szállásterülete. A karddal szerzett erdős táj képét a kasza legelők és szántók mezőségévé rajzolta át. A nádasok közé bújt tavak többsége mára elpusztult, s ahogy erdők híján az agyagos domboldalak megsuvadtak, úgy csappant meg a magyarság is az elfeledett dombok között. Ám az úttalan utak mentén rejtőző falvakban az archaikus népi kultúra sajátos vonásai még halványan kirajzolódnak. És vannak őrzők, akik e gyökerekbe kapaszkodva a régi szántásba új magot vetnek. Van honnan meríteniük, hisz történelmi, szellemi múltunk számos nagysága indult a Mezőségről. Köztük a mindig hazanéző Wass Albert is, aki varázslatosan örökítette meg ősei karddal megvívott és kaszával megtartott hazáját.