Min­dig nagy volt a jövés-menés a Déli-Kár­pá­tok leg­fon­to­sabb átjá­ró­ján. Sokan pró­bál­tak bejut­ni Erdély­be az Olt Vörös­to­ro­nyi-szo­ro­sán. De ez már csak tör­té­ne­lem. Jel­ké­pes, ahogy a folyó part­ján őrkö­dő várak leg­ősibb­jét, Lator­vá­rat a 20. szá­zad­ban fel­za­bál­ta egy kőbá­nya. De emlé­két nem sike­rült eltün­tet­ni.

Isten tud­ja, hogy az Olt miért éppen itt, a Kár­pá­tok „leg­vas­ta­gabb”, és a leg­na­gyobb átlag­ma­gas­sá­gú hegy­sé­gei között vágott magá­nak utat, hogy a Foga­ra­si-hava­sok és a Lot­ru-hegy­ség között hagy­ja el Erdélyt, s fus­son tovább dél­re, Havas­al­föld irá­nyá­ba. A hadak és keres­ke­dők útja lát­ta a róma­i­ak­tól az erdé­lyi vaj­dá­kon és sze­be­ni szá­szo­kon át a törö­kö­ket és havas­al­föl­di csa­pa­to­kat, de sze­re­pe volt a Rákó­czi, majd az 1849-es sza­bad­ság­harc­ban is, és szem­ta­nú­ja volt annak is, ami­kor 1916-ban itt ver­tük vissza a ránk törő román sere­get.

A szo­ros leg­főbb őrhe­lye, a 14. szá­zad­ban épült és azóta sok­szor meg­erő­sí­tett Vörös­to­rony vára. Ahogy 1545-ben Sebas­ti­an Müns­ter fel­je­gyez­te: „Vörös­to­rony a hegyek közt elhe­lyez­ke­dő nagyon erős vár, egy folyó mel­lett, ahon­nan szűk út nyí­lik a hegyek közé, és oly módon elzár­ja az egész orszá­got, hogy sen­ki nem tud beha­tol­ni oda.” Aztán elve­szett az ország, és vele a határ is, így a régi vám­köz­pont ma már elme­gyógy­in­té­zet­nek ad ott­hont.

Az Olt part­ján a 15. szá­zad­ban épül­he­tett a törö­kök ellen a Feke­te-torony, amit a 17. szá­za­di rom­lá­sa óta Hal­bes­turm, vagy­is Hasadt-torony néven emle­get­nek.

Az enyé­sze­té lett a gye­pű­vé­dő bese­nyők ősi tele­pü­lé­se, Tal­mács vára is, ami egy­kor a szo­ros észa­ki bejá­ra­tát őriz­te, Nagy Lajos kirá­lyunk ren­de­le­té­re. Azért érde­mes fel­jön­ni töre­dé­ke­i­hez, szem­be néz­ni a múlt­tal és a Foga­ra­si-hava­sok vagy a Lator masszí­vu­ma­i­val.

Tal­mács­nál folyik bele az Olt­ba a Cód pata­ka.

A völgy köz­pon­ti tele­pü­lé­se, Cód is mutat­ja még régi szász arcu­la­tát. Az egy­ko­ri határ­őr­fa­lu a 18. szá­zad­ban Erdély egyik leg­fon­to­sabb ványo­ló köz­pont­ja lett.

Carl Wolff kez­de­mé­nye­zé­sé­re, Nagy­sze­ben vil­la­mos vilá­gí­tá­sa és más ipa­ri ener­gia szol­gál­ta­tá­sa érde­ké­ben 1896-ban a Nagy­sze­be­ni Vil­la­mos­mű Rész­vény­tár­sa­ság itt épí­tet­te meg Erdély első víz­erő­mű­vét. Tér­jünk be meg­cso­dál­ni az ipar­tör­té­ne­ti emlé­ket, de a leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sünk­re a mai napig műkö­dik a vízi­erő­mű a Códon, ter­me­li az ára­mot a buda­pes­ti Ganz műhe­lyé­ben gyár­tott tur­bi­na és gene­rá­tor, a diós­győ­ri vas­gyár­ban készí­tett eme­lő szer­ke­zet és a vezér­lő.

Innen cso­dás kilá­tás nyí­lik a Pár­ing bér­ce­i­re, vala­mint a Nagy-Balind­ru és a Nagy-Kon­cu ket­tős csú­csá­nak tömb­jé­re is.

A Lator-hegy­ség leg­ma­ga­sabb csú­csa 2244 méte­ré­vel az Ist­ván­bérc. Előt­tünk a Lator nyu­ga­ti bás­tyá­ja, a Fehér-kő maga­so­dik.