Ki ne ismer­né a klasszi­kus képet, ahogy a Kis-Cohárd mész­kő­szirt­je, mint egy pazar szik­la­ku­lissza emel­ke­dik a Gyil­kos-tó fölé.

Meg­má­szá­sa első látás­ra hegy­má­szó fel­sze­re­lés nél­kül szin­te lehe­tet­len­nek tűnik. A tömb túl­ol­da­lá­ról még­is egy kes­keny, köves és mere­dek erdei turis­ta­út vezet a tete­jé­re. Már ha nem a híres szik­la­má­szó utak egyi­két választ­juk.

Akár­mi­lyen úton-módon is érke­zünk, meg­éri a fáradt­ság és a len­ti tömeg­ből való fel­emel­ke­dés. A Kis-Cohárd csúcs­pla­tó­já­nak szé­dí­tő magas­sá­gá­ból pazar kilá­tás nyí­lik a Gyilkos‐tó fölé maga­so­dó Hagy­más-hegy­ség szir­tek­kel takart gerin­ce­i­re.

Talán innen a leg­lát­vá­nyo­sabb a Gyil­kos-kő szik­lá­ja és lesza­kadt sar­ka is, amely­nek a tó a kelet­ke­zé­sét köszön­he­ti.

A Kis-Békás szur­do­kán turis­ta­út vezet végig. A patak fölöt­ti füg­gő­híd­ról vissza­te­kint­ve a Pokol tor­ná­ca hegyes szik­lá­ja hajol fölénk. A part men­ti erdei út men­tén halad­va pazar kép tárul elénk viz­esé­sek­kel, zúgók­kal, óri­ás szik­la­töm­bök­kel tar­kí­tott patak­ról.

A Mária-kőre sűrű feny­ves­ben vezet az út. A túra első állo­má­sa a mész­kő­szirt déli kilá­tó­ja. Alat­tunk a mély­ben Kis-Békás-szo­ros, szem­ben a fölé maga­so­dó Szur­dok-kő, távo­labb a Kis-Békás kiszé­le­se­dő völ­gye terül el. Ott ül az ölé­ben Alsó­kis­bé­kás elszórt tanya­vi­lá­ga. A XIX. szá­zad végén ebben a völgy­ben még fűré­szek dol­goz­tak, a faárut a patak men­ti faúsz­ta­tó csa­tor­nán szál­lí­tot­ták le, ám a víz elsöp­rő ere­je mára az épít­mény nyo­ma­it is elmos­ta.

Tovább­hald­va egy újabb kilá­tó­pont­ra, a Feke­te-torony­ra érünk. Ami­lyen monu­men­tá­lis­nak hat­nak a Békás-szo­ros szik­la­fa­lai oda­lent­ről, olyan szé­dí­tő­ek a mély­sé­gei ide­fent­ről. Ezek­re a szir­tek­re már keve­sebb turis­ta merész­ke­dik fel.

A Feke­te-Hagy­más árnyé­ká­ban, a Kis-Békás patak men­tén elte­rü­lő Három­kút a legel­te­tő gyi­me­si csán­gó magya­rok nyá­ri szál­lás­he­lye­i­ből ala­kult ki a 19. szá­zad­ban. A falu­ban nincs se orvos, se pap, de van egy kis temp­lom, amit 1950-ben egy rom­la­do­zó ház­ból ala­kí­tot­tak ki. És hála a határ­ta­lan össze­fo­gás­nak, a tűz­vész­ben elpusz­tult isko­la is fel­tá­madt pora­i­ból, hogy meg­szé­pül­ve szol­gál­ja a magya­rul tanu­ló nebu­ló­kat.

A táj zord, de ragyo­gó is egy­ben. Így az élet is nehéz, de szép ben­ne. Itt a mun­ka­hely és az ott­hon egy és ugyan­az: maga a ter­mé­szet. Régeb­ben főleg faki­ter­me­lés­ből, éltek a három­kú­ti­ak, ma már inkább a saját lege­lő­i­ken és föld­je­i­ken kama­toz­tat­ják hagyo­má­nyos öko­ló­gi­ai tudá­su­kat.

Az esz­kö­zök már moto­ri­zál­tak, de a hagyo­má­nyos gaz­dál­ko­dás for­mái meg­ma­rad­tak, s ez az élet­mód rög­höz köti az embert.

Három­kút leg­je­len­tő­sebb for­rá­sa a Feke­te-Hagy­más lábá­nál fel­szín­re törő Meleg-for­rás, amely nevé­hez hűen télen sem fagy be.