Az Erdé­lyi-meden­ce és a Kele­ti-Kár­pá­tok nyu­ga­ti vonu­la­tá­nak hatá­rán egy hosszan elnyú­ló pla­tó von­ja magá­ra a Haza­já­ró figyel­mét. A Gör­gény-Har­gi­ta-fenn­sík a vul­ká­ni tevé­keny­ség és a víz eró­zi­ós mun­ká­já­nak össz­já­té­ka­ként ala­kult ki a föld­tör­té­ne­ti korok­ban. Ezút­tal a vul­ká­ni tör­me­lék­ből fel­épült fenn­sík észak­nyu­ga­ti részé­re, a Gör­gény-pla­tó­ra igyek­szünk, ame­lyen az évszá­za­dok során az erdé­lyi hegyi szór­vány­te­le­pü­lé­sek leg­na­gyobb kiter­je­dé­sű lán­co­la­ta fej­lő­dött ki. A Láz tető­nek is neve­zett hegy­hát a XIX. szá­zad máso­dik felé­ben vált a bir­to­kos köz­sé­gek­ből a havas­ra köl­tö­ző szé­ke­lyek állan­dó szál­lá­sá­vá. A havas népe azóta is főleg növény­ter­mesz­tés­ből, állat­tar­tás­ból és kéz­mű­ves­ség­ből él. S van még itt vala­mi meg­fog­ha­tat­lan, titok­za­tos erő, talán a hegyek szel­le­me, ami az elsza­kí­tott­ság és az ate­is­ta dik­ta­tú­ra elle­né­re is meg­őriz­te az itt élők hitét, öntu­da­tát, ősi erköl­cse­it és szo­ká­sa­it. Így van az, hogy aki a Gör­gé­nyi-hava­sok vul­ká­ni pla­tó­já­ra indul, bevá­sár­ló­köz­pon­tot, ipa­ri par­kot és asz­falt­uta­kat nem talál, de még skan­zent sem, „csu­pán” az élő szé­kely magyar nagy­be­tűs Éle­tet, orga­ni­kus kul­tú­rát, a hagyo­mány és a ter­mé­szet har­mó­ni­á­ját.