Amikor beléptünk a mennyországba

A hó nemrég mehetett el – legalábbis erre következtettünk a lelapult, sárgás fűből. Néhol már kankalin bújt elő a földből, a mocsári gólyahírtől pedig csak úgy sárgállott a forrás környéke. Majd 1000 méter magasan álltunk a fenyőkúti Kultúrház faépülete mellett, és a nagy méla csendben a hófödte Madarasi-Hargitát bámultuk, no meg a párába burkolódzó Görgényi-havasok kékes vonulatait. A térképek szerint ez a vidék a Görgény-Hargita-fennsík, amely a Nagy- és a Kis-Küküllő közt helyezkedik el, körülbelül 500 méterrel az említett völgyek felett. Ezt a területet a korondiak használták legelőnek évszázadokig. A hagyomány szerint az első “fészekrakók” a múlt század első felében telepedtek fel Korondról, s égetéssel, favágással irtották az erdőt, bővítették a művelhető földeket és legelőket. A falu központjában (egy nyeregben) ott áll a vegyesbolt, az óvoda és a Kultúrház, természetesen a maga autentikus formájában. Egy kicsivel északabbra fekszik Pálpataka, mely mindenben hasonlít Fenyőkútra: a XX. században lett önálló település, szintén a havasi állattenyésztés adja a betevőt, és szintén körülbelül 400 lakosa van, akik közül kivétel nélkül mindenkinek a magyar nyelvet tanította meg édesanyja.
Ott álltunk tehát fenn a fenyőkúti Kultúrház mellett, és vártuk, hogy dologidőben csakis a mi kedvünkért kinyisson a vegyesbolt. Közben pedig elgondolkoztunk, hogyan is lehet élni idefent a nagy „semmi” közepén. Városhoz szokott lelkünknek nyilván nyomasztó volt a mozdulatlanság. De, akinek van hozzá szeme, az a nagy „semmi” mögött ott láthatta a mindenséget is. Az itt élő magyart, aki nap, mint nap megvívja harcát kenyérért, húsért, asszonyért, ünnepért. A létezéshez itt még harc és ellenállás szükségeltetik – mert készen nincs semmi. Az élet valódi élményét pedig éppen a mindennapi feladatok és felelősségek adják. Így válik a létezés eleven életté, amelyben nincs semmi titok és bonyolultság. Hétköznap munka, vasárnap mise. És ez így száll apáról fiúra, még ebben a hihetetlenül (és hitetlenül) fejlett XXI. században is. Hol van itt az ésszerűség? Mi lesz a haladással, a fejlődéssel, korunk nagyszerű eszméivel? Nos, hát azokra itt semmi szükség, jelentőségük eltörpül a valódi értékek mellett. Az olyan fogalmak, mint homoszexualitás, gender, kokain, marihuána csak a televízióból ismertek. Ez itt a „régi világ” birodalma, ahol még mesék születnek ma is, no meg a hité, ha már olyan közel van az ég. A civilizációból érkezőnek ez a múltból itt ragadt kultúra sokkhatással ér fel. A valódi sokkhatás azonban mégiscsak az, ha ebből a közegből visszatérünk civilizációnkba, és mindennap végigéljük annak lassú pusztulását. A gyökereiktől és felelősségüktől megszabadultak tobzódását, a városban felhígult lelkek aberrációját, a vallást lerázók önmegvalósítását, az atomjaira hullott közösségeket.
De nézzünk át Pálpatakára is, ott is van-e még mit felvenni, mielőtt ideér a „fejlődés”. Pálpatakán 1994-ben épült fatemplom a keresztény híveknek, melyet Szent Péternek és Pálnak szenteltek fel, és amelynek belseje is fafaragványokkal van díszítve. A templom ajtaján kiszögezve boldog XXIII. János pápa „A Hétköznap Tízparancsolata” című írása látható; nem hiába, ez itt tényleg a mennyország – ahogyan sokan nevezik ezt a fennsíkot. Nagy-nagy ámulatunkban még azt is „megesszük” a helyi kocsmában, hogy Horthy Miklós kikeresztelkedett román volt, és eredetileg Niculae Horchianu volt a neve. Mielőtt történész barátainkat tárcsáznánk zavarunkban, gyorsan elneveti magát az öreg székely, és hozzáteszi, hogy nekik a románok tanították ezt. Horthy nevének hallatán ejszen gyorsan előkerül Józsi bácsi is, aki levente volt a Kormányzó idején, és már fújja is a leventék reggeli sorakozós imáját („Magyarok Istene, kérünk bízó hittel, hős honvédjeinket harcukban segítsed, vezéreld őket győzelmesen előre, édes szép hazánk, Nagy-Magyarország felvirágoztatására, hogy mindörökké úgy legyen!”). Horthy megítélésénél már csak Gyurcsány Ferencé egységesebb idefent a havasokban, de inkább ne idézzük székely testvéreink velős véleményét róla, inkább kérdezzük őket a mikéntekről, a miértekről, a hogyanokról. Hadd vigyünk haza egy kis erőt, hitet, példát, nekik úgyis van elég, és hadd rögzítsük azt, amit itt láttunk, tapasztaltunk, ugyanis – nem mi mondtuk először ki – a Hazajáró legnagyobb kincse a dokumentumérték. Megörökíteni azokat az értékeket, amelyek a feledés határán táncolnak.
És nincs ez másként Székelyvarságon sem, ahova még csak most érkezünk. A kérdésre, miszerint vagytok-e elegen az oviban, a székely kisleány gyorsan rávágja: vagyunk elegen. Gyorsan el is dől, amit már előre sejtettünk: a Görgény-Hargita-fennsík bizony nem fér bele egy részbe, Uz Bence hazájában két film fog születni.

A forgatás időpontja: 2012. április 26., 28.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: Baksa József, Berkeczi Márton, Bíró Ágnes, Bíró Sándor, Farkas Beáta, Tamás Géza, Tamás Ilonka
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Tóth József
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágó: Herneczky Frigyes
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Köszönet: Balázs Imre
Írta és rendezte: Moys Zoltán