Görön­gyös út vezet Szé­kely­föld észa­ki csücs­ké­be, a Kis-Besz­ter­ce völ­gyé­ben szét­szórt házi­kók­ból álló Gyer­gyó­hol­ló­ba. A Besz­ter­cei-hava­sok ren­ge­teg erdő­i­vel övez­te vidé­ket, ami egy­kor Mold­va és Erdély hatá­ra, a sen­ki föld­je volt, a Gyer­gyó­ból kiraj­zott szé­ke­lyek népe­sí­tet­ték be. A 18. szá­zad­ban fon­tos állo­má­sa volt a folyón Mold­va felé fát és bor­vi­zet szál­lí­tó tuta­jok­nak. Kevés művel­he­tő föld­da­rab­ja­in ma is seré­nyen gaz­dál­kod­nak. Az állat­tar­tás mel­lett a falu­tu­riz­mus­ra is kivá­ló­ak a regé­nyes vidék adott­sá­gai. Hol­ló már igen­csak Szé­kely­föld perem­vi­dé­ke, így a Tri­a­non előtt még fél­ez­res kato­li­kus magyar közös­sé­ge mára alig 100 lélek­re apadt.

Alig néhány lépés tovább a Kis-Besz­ter­ce men­tén, és már­is itt hever a Veres-kő lába­i­nál a Mold­va előt­ti utol­só köz­ség, Gyer­gyó­töl­gyes. Az ötszáz­éves tölgy és a kör­nye­ző kivé­te­les tölgy­er­dő rög­tön meg is magya­ráz­zák, hon­nan a falu neve. A fa ma is meg­ha­tá­ro­zó ele­me Töl­gyes­nek, igaz, már meg­szűnt itt a vám­sze­dés és a magyar határ­őrök helyett a gyógy­ke­ze­lés­re szo­ru­ló­kat szol­gál­ják az 1940-es évek­ben épült kaszár­nyák is. Har­gi­ta Megye Taná­csa szí­vén vise­li, hogy a régi lak­ta­nya épü­le­tek fenn­ma­rad­ja­nak. Ami­óta Ártán­dig tol­ták innen a határt, a töl­gye­si magyar­ság egy­har­ma­dos kisebb­ség­be került. Az 1890-ben épült kato­li­kus temp­lom az egyik fon­tos szín­he­lye éle­tük­nek.

Amíg van magyar, aki tud­ja, hogy mit jelent átkel­ni a Töl­gye­si-szo­ro­son, és nem fele­di, hogy itt húzó­dott egy­ko­ri hazánk hatá­ra, addig „nincs ördög, aki ismét széj­jel bír­ná sza­kít­ni ölel­ke­ző karunk.”

A Tóka-csúcs­ról cso­dás pano­rá­ma nyí­lik a táj­ra. Alant fénye­sen csil­log a Békás tó víz­tük­re az Esz­te­na-hegy­ség előtt. A Csal­hó fehér szik­lái is szé­pen tün­dö­köl­nek. Észak­ra a közel 80 méter magas Pan­a­gia tor­nya sugár­zik. Dél­re, a hosszan elnyú­ló pla­tó végén a Nagy-Aklos is fel­ra­gyog.

Észak­nyu­gat felé a Szép­les, a Rad­nai- és a Kele­men-hava­sok, elő­te­rük­ben a Besz­ter­cei-hava­sok­kal. Délebb­re a Gyer­gyói-hava­sok és a Nagy-Hagy­más, míg mögöt­tük a Gör­gé­nyi-hava­sok és a Har­gi­ta köszön­ti a ván­dort.

Nagyon lát­vá­nyos a Tóka pira­mi­sa, alat­ta a Pász­tor­kő hatal­mas szik­lá­já­val. A szé­les, sima tetőn a Dochia ház­hoz érve a Detu­ná­ta szik­la­cso­port­ja köszön ránk. Majd indu­lás tovább dél­nek, a hegy­ség leg­ma­ga­sabb csú­csá­ra, a Nagy Aklos­ra.

Dél felé a pla­tó kiszé­le­se­dik és viszony­lag lan­ká­san emel­ke­dik a leg­ma­ga­sabb pont­já­ig.

A Kis-Besz­ter­ce föl­duz­zasz­tá­sá­val a ’60-as évek­ben épült Béká­si-víz­tá­ro­ló nyúl­vá­nya men­tén kanyar­gunk fel­fe­lé a Csal­hó nép­sze­rű üdü­lő­te­le­pe, Durau felé.

A Dör­gő víz­esés 30 méte­res magas­ság­ból, két lép­cső­ben, zúdul lefe­lé.