Fáj­dal­ma­san szép jel­kép áll itt, a Lator­ca-part­ján. Ahogy a Kár­pá­tok kere­te­zik Szoly­vát, úgy kere­te­zi a tele­pü­lés is hazánk tör­té­nel­mét. Hatá­rá­ban egy hon­fog­la­lás kori magyar har­cos 1870-es évek­ben fel­tárt sír­he­lye üze­ni: erre jöt­tek őse­ink, Árpád népe bir­tok­ba ven­ni örök­sé­gét. És éltünk itt e tájon jó ezer éve már, ami­kor a kelet­ről jött isten­te­len esz­me és a nyu­ga­ti áru­lás hara­pó­fo­gó­já­ba került Észak­ke­let-Magyar­or­szág.

Így tör­tén­he­tett meg, hogy ahol bejöt­tünk, több mint 1000 esz­ten­dő eltel­té­vel, a máso­dik világ­há­bo­rú végén, ugyan­itt, Szoly­vá­nál gyűj­töt­ték össze és hur­col­ták el a szov­jet bol­se­vi­kok a magya­ro­kat kelet­re, mond­ván, hogy egy kicsi pár napos mun­ká­ra, „malen­kij robot­ra” viszik őket. Ebből lett aztán a több tíz­ezer áldo­za­tot köve­te­lő nép­ir­tás: sokan még a cél­ál­lo­má­sig sem jutot­tak el, máso­kat éve­kig ember­te­len mun­ká­ra kény­sze­rí­tet­tek, távo­li szov­jet kon­cent­rá­ci­ós tábo­rok­ban. A Gulag halál­tá­bo­ra­i­ba hur­col­tak­nak csak töre­dé­ke tér­he­tett haza. Az áldo­za­tok emlé­két őrzi a szoly­vai Emlék­park, vala­mint a 2008-ban fel­ava­tott kápol­na.

A Bor­ló-hegy­ség dél­nyu­ga­ti lába, a Borzsa olda­lá­ba fel­nyú­ló völ­gyek­ben apró ruszin fal­vak ücsö­rög­nek. Egyi­kük, a kicsi Nagy­áb­rán­ka egy 1734-ben remek­be sza­bott és Nagy­bol­dog­asszony tisz­te­le­té­re fel­szen­telt görög kato­li­kus fatemp­lom­mal büsz­kél­ked­het.

A hegyen jel­zett utak hiá­nyá­ban nem könnyű a tájé­ko­zó­dás. Ha min­den kötél sza­kad, a barát­sá­gos ruszin föld­mű­ves parasz­tok meg­mu­tat­ják a helyes irányt a Buzso­rá­ra. Ahogy hala­dunk fel­fe­lé, vissza­te­kint­ve a Borzsa- és a Róna-havas elnyú­ló hátát lát­hat­juk. Jel­zé­sek tovább­ra sin­cse­nek.

Útta­lan-uta­kon, és bük­kö­sö­kön keresz­tül vezet az út egy szé­les rét­re, ahol egy­más­ra hányt szik­lák jel­zik a Buzso­ra csúcs­pla­tó­ját. A Bor­ló-hát legma­ga­sabb pont­ja a Buzso­ra.

A Buzso­ra dél­nyu­ga­ti olda­lán tovább­ha­lad­va érjük el az „Elva­rá­zsolt Táj” ter­mé­szet­vé­del­mi terü­le­tet. A több ezer hek­tá­ros park­ban feny­ve­sek és bük­kö­sök vál­to­gat­ják egy­mást. A védett öve­zet állat­vi­lá­ga is sok­szí­nű: a bar­na­med­ve, szar­vas, vad­disz­nó és hiúz mel­lett a pata­kok­ban külön­le­ges hal­fa­jok is élnek.

Van itt egy rej­tett érték is, egy kiter­jedt tőzeg­mo­ha láp.

A Borzsa völ­gyé­ben fek­szik az ősi Hosszú­me­ző. A később Dol­há­ra keresz­telt tele­pü­lés köz­pont­já­ban szo­mo­rú­an rom­la­nak a Dol­hay csa­lád ősi vára helyé­re épült kas­tély falai. Egy­kor Tele­ki kas­tély­nak hív­ták, mivel a sza­bad­ság­harc leve­ré­se után Tele­ki Lász­ló kap­ta meg. A ma már tüdő­gon­do­zó­nak ott­hont adó sarok­bás­tyás kas­tély egy­ko­ri park­já­nak több­száz éves fái szebb korok­ról nosz­tal­gi­áz­nak.

Dol­ha a Rákó­czi-sza­bad­ság­harc első véres csa­tá­já­nak szín­te­re volt. A kom­mu­nis­ta múlt szörny­em­lék­mű­ve­i­nek árnyé­ká­ban bújik meg a kuruc hősök­re emlé­ke­ző turul­ma­da­ras osz­lop, ame­lyen ruszin nyel­ven a kuruc nóta sorai olvas­ha­tók:

Kion­ta­tom vérem apá­mért, anyá­mért,

Meg­öle­tem magam szép gyű­rűs mát­ká­mért.

Meg­ha­lok én még ma magyar nem­ze­te­mért!