Ez a jó ezer­éves kis köz­ség véres csa­ta hely­szí­ne volt, mivel Nagy­sal­lón 1849. ápri­lis 19-én egész napon át tar­tó kímé­let­len ütkö­zet zaj­lott. Dam­ja­nich János sere­ge a sza­bad­ság­harc egyik leg­szebb fegy­ver­té­nyét haj­tot­ta vég­re itt az oszt­rák csa­pa­tok felett. A refor­má­tus teme­tő­ben az 1910-ben a csa­tá­ban elesett hon­véd hősök­nek emelt sír­em­lék idé­zi a véres dia­dalt.

Lát­szó­lag modern, nem túl jel­leg­ze­tes temp­lom emel­ke­dik a köz­pont­ban, pedig a XIV. szá­za­di góti­kus ere­de­tű Szent Jakab plé­bá­nia­temp­lom euró­pai viszony­lat­ban is igen jelen­tős. Kívül­ről nem lát­szik, hisz a máso­dik világ­há­bo­rú­ban Zse­lízt is elér­te a kele­ti front, s temp­lo­ma hamar rom­hal­maz­zá vált. Ám belül már tény­leg rácso­dál­koz­ha­tunk érté­ke­i­re: külö­nö­sen a szen­tély közép­ko­ri fali­ké­pe­i­re, melyek közül a leg­hí­re­sebb a Vesszős György lovag külön­íté­le­tét ábrá­zo­ló fres­kó.

Zse­lízt, a volt kirá­lyi bir­to­kot évszá­za­do­kon át föld­bir­to­kos csa­lá­dok örö­köl­ték. A leg­ma­ra­dan­dóbb nyo­mot az Ester­há­zy csa­lád hagy­ta a város­ban, akik­nek itt élt gene­rá­ci­ói már a kato­li­kus teme­tő csa­lá­di krip­tá­já­ba köl­töz­tek. 18. szá­za­di kas­té­lyuk magá­ba ros­kad­va, a fel­újí­tás remé­nyé­ben áll a régi ura­da­lom­hoz tar­to­zó liget­er­dő­ben.

A kas­tély­hoz tar­to­zó Bagoly­vár-ház ugyan­ak­kor már ele­gáns múze­um­ként adó­zik az ismert oszt­rák zene­szer­ző, Franz Schu­bert emlé­ké­nek, aki 1818-ban mint az Ester­há­zy leá­nyok zene­ta­ní­tó­ja élt és alko­tott Zsel­ízen. A múze­um nem­csak a zene­szer­ző éle­tét, hanem a város és a kör­nyék gaz­dag tör­té­nel­mét is doku­men­tál­ja.

A magyar több­sé­gű falu kör­nyé­kén a máso­dik világ­há­bo­rú front­ja iszo­nya­tos pusz­tí­tás­sal vonult végig. És hogy ne merül­je­nek fele­dés­be a hero­i­kus har­cok és hőse­ik, áldo­za­ta­ik, erre tet­te fel az éle­tét az orosz­kai Zsá­ko­vics Lász­ló, aki való­sá­gos Had­tör­té­ne­ti Múze­u­mot ren­de­zett be a két világ­há­bo­rú emlé­ke­i­ből.

Magyar több­sé­gű falu, köz­pont­já­ban két, közép­ko­ri szak­rá­lis épü­let áll. Az egyik a Szent Ist­ván-kori Tizen­két Apos­tol rotun­da (kör­ká­pol­na), mely­ben kora­be­li fres­kó­kat cso­dál­hat meg az ide­lá­to­ga­tó. A hagyo­mány sze­rint első szent kirá­lyun­kat itt emel­ték pajzs­ra, mint feje­del­met, később pedig innen indult a Kop­pány elle­ni ütkö­zet­be.

Bény másik neve­ze­tes­sé­ge a Magya­rok Nagy­asszo­nyá­nak szen­telt plé­bá­nia­temp­lom, ami 1217-ben épült.

A falut avar­sán­cok sze­gé­lye­zik. Úgy tart­ják, a római ura­lom ide­jé­ben, 173-ban maga Mar­cus Aure­li­us csá­szár is idő­zött itt, s úgy meg­ih­let­te e táj, hogy itt, a quá­dok föld­jén, a Garam men­tén írta “Elmél­ke­dé­sei” I. köny­vét. Aztán ahogy az idő­vel ván­do­rol­tak a népek, az ava­rok is ráte­le­pül­tek a vár marad­vá­nya­i­ra, s hon­fog­la­ló őse­ink is hasz­nál­ták a bényi sánc­vá­rat.

Majd meg­ke­resz­tel­ked­tünk, és jött Szent Lász­ló kirá­lyunk, aki a sánc­ba szúrt kard­já­val vizet fakasz­tott a bényi sánc tövé­ben. A mon­da sze­rint nem tet­szett az a for­rás a föl­des­úr­nak, de bár­hogy is pró­bál­ta bete­met­ni, nem tud­ta a tisz­ta víz útját áll­ni. Aztán meg­haj­lott az Úr előtt, meg­tért és itt, a szent­kú­ti dűlőn a for­rás mel­lé kápol­nát is épí­te­tett. A kegy­ká­pol­na idő­vel búcsú­já­ró hely lett, s ma már Bényi Szent­kút­ként él az embe­rek tuda­tá­ban.

Ami­lyen kicsi, olyan virág­zó kul­tu­rá­lis éle­te van Zala­bá­nak. Már a 19. szá­zad végén olva­só­kö­re is ala­kult. Itt talál­ha­tó Cson­tos Vil­mos fel­vi­dé­ki köl­tő emlék­há­za, ahol nem­csak műve­i­ből, de sze­mé­lyes tár­gya­i­ból is — a hon­sze­re­tet, a szü­lő­föld­höz való ragasz­ko­dás sugár­zik.

A Garam ott, ahol hazánk szak­rá­lis köz­pont­ja, az esz­ter­go­mi bazi­li­ka hir­de­ti ezer­éves keresz­tény­sé­gün­ket a Duná­ba ömlik.