A Ladom­ér és az Onda­va vize­i­nek talál­ko­zá­sá­nál van Fel­ső­víz­köz. A falu­ban talál­ha­tó skan­zen népi épí­té­sze­ti reme­kei a ruszin pász­to­rok, föld­mű­ve­sek és famun­ká­sok rég letűnt vilá­gá­ról mesél­nek.

De nem volt min­dig ilyen békés és csön­des a sáro­si ruszin vidék éle­te. A huszi­ták, a len­gye­lek, a kuruc har­cok, a napó­le­o­ni hábo­rúk és a ’48-as sza­bad­ság­harc is letet­te itt a név­je­gyét. Az első világ­há­bo­rú­ban orosz csa­pa­tok gyúj­tot­ták fel Víz­közt, de alig ocsú­dott fel, 1944-ben a még súlyo­sabb har­cok­ban újra elpusz­tult. Csak Fel­ső­víz­kö­zön 9000 kato­na, 9000 lélek, köz­tük szá­mos magyar hon­véd nyug­szik tömeg­sír­ban.

A szom­szé­dos had­tör­té­ne­ti park­ban íze­lí­tőt kapunk az Onda­va völ­gyét meg­ha­tá­ro­zó máso­dik világ­há­bo­rús emlé­kek­ből.

Mert bizony, a győz­te­sek írják a tör­té­nel­met. A „vae vic­tis” – „jajj a legyő­zött­nek” nevet is visel­het­né Víz­köz hatá­rá­ban a vörö­sök győ­zel­mét jel­ké­pe­ző emlék­mű…

Kapi­só fölött, az Onda­va észa­ki mel­lék­völ­gyé­nek tájé­ka a II. világ­há­bo­rú egyik leg­na­gyobb Kár­pát-meden­cei csa­ta­te­rét rej­ti. Az egy­kor halált osz­tó harc­ko­csik ma már néma­ság­ba der­med­ve mesél­nek az 1944-es ütkö­zet­ről, amely annyi­ra véres és kímé­let­len volt, hogy szín­te­rét azóta is Halál-völgy néven emle­ge­tik.

Hiá­ba dúl­ták már 1806-ban Kutu­zov orosz csa­pa­tai, majd a máso­dik világ­há­bo­rú szov­jet sere­gei, Ladom­ér­vá­gá­sa min­dig újjá­szü­le­tett pora­i­ból. A fel­tá­ma­dás mag­ját az 1742-ben, egyet­len vas­szög fel­hasz­ná­lá­sa nél­kül épült Szent Mihály ark­an­gyal fatemp­lom jelen­tet­te.

Az Onda­va egyik mel­lék­völ­gyé­ben bújik meg Vég­csar­nó. Itt is van egy szép kis zsin­dely­te­tős fatemp­lom. Nagy Szent Vas­zil tisz­te­le­té­re épült a 18. szá­zad­ban.

A kuruc hábo­rúk és a jár­vá­nyok miatt csak­nem elnép­te­le­ne­dett a mako­vi­cai vár­ura­da­lom ősi tele­pü­lé­se, Fel­ső­hun­kóc is, de csak meg­ma­radt, erről tanús­ko­dik a 18. szá­za­di fatemp­lo­ma is.

Talán nem gon­dol­ták az újra­kez­dés után a hun­kó­ci­ak, hogy jó 200 év múl­va újra a tör­té­ne­lem fősod­rá­nak útjá­ba kerül falu­juk. Több mint 3000, zömé­ben német sol­dat alussza örök álmát a hun­kó­ci teme­tő­ben. De a sír­kö­ve­ken itt-ott magyar hon­vé­dek neve­it is fel­fe­dez­het­jük. Azok nyug­sza­nak itt, akik váll­vet­ve har­col­tak a Kár­pá­to­kon ellen­áll­ha­tat­lan tömeg­gel beözön­lő szov­jet had­se­reg­gel és kitar­tá­suk­kal sike­rült – egy idő­re – meg­álljt paran­csol­ni a vörös vesze­de­lem­nek. A bol­se­viz­mus ide­jén elha­nya­golt, lerom­lott hadi teme­tőt végül egy német­or­szá­gi hadi­sír­gon­do­zó ala­pít­vány hoz­ta rend­be, 2005-ben.

Rózsa­domb Szent Mik­lós fatemp­lo­ma az egyik leg­ré­geb­bi a tér­ség­ben, 1658-ban épült. Három tor­nya a temp­lom­tér hagyo­má­nyos hár­mas osz­ta­tát jelö­li. Az első, a torony alat­ti rész. Az asszo­nyok csak idá­ig lép­het­tek be. A máso­dik maga a temp­lom­ha­jó, ez már a fér­fi­ak helye. A har­ma­dik, a szen­tély, a pap szak­rá­lis tere.

A temp­lom cso­dá­la­tos 18. szá­za­di iko­nosz­tá­zok­kal büsz­kél­ke­dik.

Akár­mi­lyen perem­vi­dé­ken fek­szik is Alsó­ko­már­nok, még­is van itt keres­ni­va­ló­ja az ide láto­ga­tó magyar lélek­nek. Ezt mutat­ja Csé­gény Ist­ván sír­em­lé­ke is, aki épp csak bekuk­kan­tott a 20. szá­zad­ba, de hamar odébb is állt inkább.

Vagy néz­zünk csak át Fel­ső­ko­már­nok­ra, amit egy­kor Kis­kecs­ke­mét néven is emle­get­tek.

A Duk­la kör­nyé­ki máso­dik világ­há­bo­rús har­cok inten­zi­tá­sát jel­zi, hogy volt olyan magas­lat, ami több mint hússzor cse­rélt gaz­dát. A magya­rok parancs­no­ka Lász­ló Dezső volt, akit 1949-ben a kom­mu­nis­ták Buda­pes­ten kivé­gez­tek. Az volt a bűne, hogy sike­rült meg­tör­ni a szov­je­tek elő­re­nyo­mu­lá­sát és meg­aka­dá­lyoz­ni, hogy a hágón betör­ve lenyo­mul­ja­nak fővá­ro­sunk felé.

De a vér­áz­tat­ta gerin­cet jár­va emlé­kez­zünk az I. világ­há­bo­rú hőse­i­re is, akik­nek szin­tén a hágón betört oro­szok­kal kel­lett meg­vív­ni­uk és sike­rült is őket kiszo­rí­ta­ni hazánk­ból.

A Magyar­or­szág­ról Halics­ba veze­tő út men­té­nek vidé­két a 14. szá­zad­ban Kor­ja­k­ovics Tódor kato­nai parancs­nok kap­ta meg. A hatá­runk védel­mé­re meg­bí­zott parancs­nok­kal érke­ző szer­ze­te­sek temp­lo­mot és kolos­tort épí­tet­tek, amely kul­ti­kus görög­ka­to­li­kus zarán­dok­hely lett.

A laborc­ré­vi kolos­tor rom­ja­i­ban is képes lel­ki támaszt nyúj­ta­ni a hosszú utat bejárt ván­dor­nak.