Már az is kisebb fajta csoda volt, hogy az előző években többé-kevésbé jó időben jártuk be a Medves-vidéket, így valahol várható volt, hogy nem lesz mindig szerencsénk az időjárással. Ezek a gondolatok voltak az útitársak a Salgótarján és a Cered közötti szerpentinen, így a sár és az eső elleni lelki hadviselés már a Medves-vidék magyar oldalán megkezdődött.

Aztán Cered és Tajti között átléptük a határt, megérkeztünk végre Szlovákiába, legalábbis egy ilyen tábla üdvözli az utazót errefelé. A határtól pár perc autózás Egyházasbást, ahol a Pogányvár Panzió előtt már ott gyülekezett az a 70 mindenre elszánt túrázó, akit nem riasztott vissza a zord időjárás. Hasonlóan az elmúlt évekhez, idén is a vidék kiváló honismereti vezetői, Ádám Sándor és Kovács Roland kalauzoltak bennünket, ezúttal a kalákában épült Mogyórós-kúti Feredőhöz és a Medves-platóra.

Most sok közhelyet lehetne írni arról, hogy milyen pazar helyeken jártunk, illetve, hogy a remek társaságban el is felejtettük, hogy végig esett az eső, de természetesen ezek a sorok nem adják át a megélt élményeket. Immár évek óta a bazaltvulkanizmusról szóló előadások és túrázás közbeni beszélgetések, egymásra találások adják ennek a napnak a savát-borsát. Ez évben ezt sikerült megtoldani egy nagyszerű élménnyel: pontban 14:00 órakor – a pozsonyi Himnusz-énekléssel egy időben – a Medves-fennsíkon is elénekeltük nemzeti imádságukat.

Hazafelé tartva már egészen másfajta gondolatok voltak az útitársak a Salgótarján és Cered közötti szerpentinen: például az, hogy Egyházasbást miként lehet Szlovákiában? Vagy a szintén színmagyar Gesztete, Gömörpéterfala vagy Détér miként nem tud Magyarországhoz tartozni? Cered miért Magyarország, a pár lépésre lévő Tajti miért Szlovákia? A költői kérdéseken túl ott az aggodalom is: vajon a közeli Rimaszombatot felfaló szlovák betelepítés mikor éri el a Medvesalját, és mondja azt, hogy Nová Baštan is kell a szlovák iskola. Ugyanakkor ott a bizakodás is: amíg ilyen magyar csapat szervezi a közösségi életet, mint a Medvesalja Polgári Társulás, addig van hova hazajárni.

Köszönjük a képeket a füleki Micsuda Andrásnak!