Bizony, ami­kor reg­gel 5‑kor a zuho­gó eső­re ébred­tünk Király­ré­ten, igen­csak elszon­tyo­lod­tunk. Min­den­eset­re 18. alka­lom­mal is beren­dez­tük a raj­tot, és ugyan­az­zal a lel­ke­se­dés­sel vár­tuk a Vul­kán­tú­ra indu­ló­it, mint tet­tük azt 2002-ben Ákos bácsi büfé­je előtt az első „vul­kán” ide­jén. Aztán csak nem akart apad­ni a sor, és a rossz idő elle­né­re 423-an csak neki­ru­gasz­kod­tak a 42 kilo­mé­te­res táv­nak, köz­tük a tel­je­sít­mény­tú­rá­zó, terep­fu­tó, ult­ra­fu­tó és hegy­má­szó­tár­sa­da­lom szí­ne-java! Le a kalap­pal azok előtt, aki­ket nem riasz­tott el az íté­let­idő, és még­is eljöt­tek! Körül­be­lül fél 10-ig saj­nál­tuk őket, ekkor kezd­tek érkez­ni a szebb­nél-szebb fotók a Magas-Bör­zsöny havas-zúz­ma­rás cso­da­vi­lá­gá­ból. A völ­gyek­ben per­sze ismét a saras késő­ősz ural­ko­dott, ami kicsit meg is ros­tál­ta a mezőnyt, de végül 354-en szint­időn belül tel­je­sí­tet­ték az évti­zed utol­só „vul­kán­ját”. De nem csak nekik gra­tu­lál­hat­tunk a cél­ban, hanem az első ízben kiírt Haza­já­ró Kupa tel­je­sí­tő­i­nek is, akik szin­tén ezen a napon vehet­ték át a díja­zást. Alább a fel­vi­dé­ki Dobay Ger­gely benyo­má­sa­i­ról olvas­hat­tok!

Az egzotikusan és extrémen hangzó cím, bár elég hatásvadász, de ferdítésnek mégsem mondható, hiszen erről szólt a 18. Börzsöny Vulkántúra. A fizikailag is megterhelő teljesítménytúrát idén is nagy számú résztvevő teljesítette.

Ködös uta­kon, a tél­re jel­lem­ző kora reg­ge­li sötét­ben köze­led­tem a ván­dor­tú­ra során meg­is­mert Szo­ko­lya köz­ség felé. A Bör­zsöny­ben meg­bú­vó kis falu­ra ked­ves isme­rős­ként tekin­tet­tem, így egy kicsit eny­hült az eső miat­ti aggo­dal­mam. Majd csak eláll! – gon­dol­tam magam­ban, de mikor a király­ré­ti rajt­hoz értem, még min­dig ugyan­úgy esett. A neve­zés­nél Kenye­res Oszi azzal biz­ta­tott min­den­kit, hogy fent a hegyen nem esik, „ott hava­zik”. A köz­ér­ze­ten nem sokat len­dí­tett ez az infor­má­ció, de mivel egyi­künk sincs cukor­ból, nya­kun­kat behúz­va, eső­ka­bát­ja­ink alá búj­va neki­vág­tunk a táv­nak.

A túra első sza­ka­szá­ban nem sok szó esett a túra­tár­sak közt, inkább az eső­ka­bá­tok alól kiszű­rő­dő halk bosszan­ko­dás volt jel­lem­ző, ahogy min­den­ki pró­bált fel­ka­pasz­kod­ni a Nagy-Hideg-hegy sáros lej­tő­jén. Oszi sza­vai foko­za­to­san beiga­zo­lód­tak, hiszen ahogy egy­re fel­jebb jutot­tunk, a boká­ig érő sarat kezd­te fel­vál­ta­ni a hó. Mire a sífel­vo­nók­hoz értünk, már 20 cm-es hóban túráz­tunk. Az eső­ka­bá­tok leke­rül­tek és min­den­ki fotóz­ni kez­dett. Más­fél óra sáros szen­ve­dés után úgy érez­tük, juta­lom­ként kap­tuk a fehér­be öltö­zött téli erdőt és a cso­dá­la­tos pano­rá­mát. A mene­dék­ház­ban az ácsi bakan­cso­sok és a for­ró tea feled­tet­ték a túra első nagy emel­ke­dő­jé­nek fára­dal­ma­it.

Annak elle­né­re, hogy utunk továb­bi emel­ke­dőt tar­to­ga­tott a Csó­vá­nyos felé, a szép téli táj­ban ez sem szá­mí­tott, mint­ha a lép­tek is könnyeb­bek let­tek vol­na. A Csó­vá­nyost, majd a Magos­fát elér­ve eresz­ked­ni kezd­tünk. Bár jól esett, és a szint­idő­re is pozi­tí­van hatott a lejt­me­net, magá­ban hor­doz­ta a kör­tú­rák kese­rű igaz­sá­gát: amennyit mész lefe­lé, annyit kell majd fel­fe­lé is.

Elér­ve a Feke­te-völ­gyet újból emel­ke­dés­nek indult utunk a Sal­gó­vár felé. Tud­ván, hogy ez még csak a máso­dik, a túra három emel­ke­dő­jé­ből, állan­dó sebes­sé­get tart­va pró­bál­tam egy menet­ben fel­ka­pasz­kod­ni a követ­ke­ző ellen­őr­ző­pon­tig. Itt a pár száz méter­ről is jól lát­szó Árpád-sávos zász­ló biz­ta­tott, hogy közel van a pihe­nő. A tábor­tűz mele­gét hát­ra­hagy­va óva­to­san kel­lett lemász­ni a Sal­gó­vár csú­szós olda­lá­ban, hogy a Magyar-hegy után hosszan eresz­ked­jünk a Magyar-völgy­be. Itt jóked­vű tár­sa­ság, cso­ki és kor­lát­lan mennyi­sé­gű for­ró tea vár­ta a meg­fá­radt túrá­zó­kat.

A teá­tól és cso­ki­tól újult erő­vel vág­tam neki az utol­só emel­ke­dő­nek. Az út szé­pen, las­san, de foko­za­to­san emel­ke­dett, amo­lyan sunyi módon. Már-már fel­üdü­lést jelen­tett a Nagy-Hideg-hegy­re veze­tő sza­kasz, hiszen ott egy­ér­tel­mű volt: itt bizony fel­fe­lé kell kapasz­kod­ni. Ekkor­ra már a fej­lám­pák is elő­ke­rül­tek, hiszen erő­sen ránk söté­te­dett.

Az utol­só méte­rek után leg­alább annyi­ra dia­dal­ma­san esett be min­den­ki a mene­dék­ház­ba, mint­ha leg­alább­is a túra cél­já­ba érke­zett vol­na. Nem is cso­da, hiszen mind­annyi­an tud­tuk, a nehe­ze már hát­ra van, innen­től kezd­ve már „csak” le kell jut­ni a hegy­ről.

A terep­vi­szo­nyok­hoz mér­ten gyors lép­tek­kel indul­tam le én is, hiszen szép volt a túra, de azért jó vol­na már leven­ni a vizes és sáros ruhá­kat. A túrák utol­só ellen­őr­ző­pont­ja után vala­hogy min­dig úgy érzem, hogy már csak per­cek kér­dé­se és a cél­ban vagyok. Így volt ez most is, és ahogy más­kor, most se áll­ta meg a helyét. Lej­jebb eresz­ked­ve a havat újból boká­ig érő sár vál­tot­ta fel, mely­ben las­sab­ban ment a hala­dás, mint ter­vez­tem.

Az előt­tem hala­dók lám­pa­fé­nyét követ­ve nem is figyel­tem az utat, csak halad­tam utá­nuk. A Kitö­rés Emlék­tú­rá­ból tanul­va eszem­be jutott, hogy ez cso­por­tos elté­ve­dé­sek­hez vezet­het, de most még­is bevál­lal­tam ennek a koc­ká­za­tát. Rend­ben be is értem a cél­ba, ahol Moys Zoli vár­ta a túrát tel­je­sí­tő­ket. A sze­zon utol­só túrá­ja lévén most vehet­tem át töb­bed­ma­gam­mal a Haza­já­ró Kupa első éva­dá­nak ser­le­gét és emlék­lap­ját is.

Bár az idő­já­rá­si és terep­vi­szo­nyok nem vol­tak a leg­ide­á­li­sab­bak, a Bör­zsöny kal­de­rá­já­nak vál­to­za­tos for­ma­kin­cse és a havas táj kár­pó­tolt min­de­nért. Egy fizi­ka­i­lag kihí­vást jelen­tő, ren­ge­teg élményt adó túra­ként éltem meg a Bör­zsöny Vul­kán­tú­rát.