Idén első alka­lom­mal került meg­ren­de­zés­re a Haza­já­ró kupa része­ként is jegy­zett „Zarán­di Haza­já­ró túra”, mely az Erdé­lyi szi­get­hegy­ség déli szeg­le­té­ben húzó­dó Zarán­di-hegy­ség fel­fe­de­zé­sé­re invi­tál­ta a túrá­zás sze­rel­me­se­it 1 napos túra kere­té­ben.

A reg­ge­li gyü­le­ke­ző a Maros par­ti Konop tele­pü­lé­sen volt, ahol végül 14 lel­kes HAZAJÁRÓ adott talál­ko­zót egy­más­nak, hogy a Zarán­di-hegy­ség közép régi­ó­já­ban fedez­ze fel a hegy­ség túrá­zók szá­má­ra kevés­sé ismert lan­ká­it. A köz­pont­ból jár­mű­ve­ink­kel a Konop patak men­tén indul­tunk a hegy­ség mélyé­re, a túl­ol­da­lán fek­vő Zaránd­ná­das falu­ig veze­tő erdé­sze­ti úton, majd a gerin­cen át a Nádas patak völ­gye felé, az első elága­zá­sig. A Debe­la Gora 557 m magas csú­csa alat­ti patak völgy­ből egy rövid ismer­te­tő után indult a túra, melyet a Haza­já­ró egy­let ispán­ja Koczi­ha Atti­la veze­tett. Egy sze­kér­úton kapasz­kod­tunk ki a Debe­la Gora mel­let­ti kaszá­lók, lege­lők vidé­ké­re, ahol hamar kitá­rul­ko­zott a hegyi pano­rá­ma. Az út első felé­ben nyílt tere­pen a tava­szi zöld­be boru­ló hegy­há­tak hul­lám­zó vonu­la­ta­i­ban gyö­nyör­köd­het­tünk.

A túra első sza­ka­szán a piros kör jel­zés men­tén halad­tunk, melyet az Ara­don bejegy­zett Ser­vi­ci­ul de Volun­ta­ri­at Mon­tan egye­sü­let önkén­te­sei fes­tet­tek. Nekik köszön­he­tő­en szép tája­kon, jel­zett uta­kon jár­hat­juk be a Zarán­di-hegy­sé­get. Hama­ro­san egy jel­zett elága­zás­nál kelet­nek for­dul­va sze­kér­uta­kon követ­tük a piros kör jel­zést a Zarán­di-hegy­ség nyílt, lege­lős főge­rin­cén halad­va tovább a már messzi­ről is lát­ha­tó, élet­tel teli első tanyá­ig. Gaz­dag állat­farm foga­dott ben­nün­ket az elma­rad­ha­tat­lan, magu­kat félel­me­tes­nek muta­tó, de azután farok csó­vál­va sze­lí­den szag­lász­ga­tó kutyák­kal. És már­is egy külön­le­ges­ség is elénk tárult egy szil­va­fa tövé­ben. A város­ban a Fiat 500-as volt régen a menő, a hegyek­ben pedig a Fiat 505 C, a lánc­tal­pas ver­zió, mely­nek egy rit­ka pél­dá­nya hűsölt a fa alatt. A tanyát hatá­ro­ló gyü­möl­csö­sön át tovább indul­tunk a rövid ívelt gerin­cen egy átkö­tés­sel egy újabb rövid gerinc­ág­ra, mely meg­mu­tat­ta a Zarán­di-hegy­ség iga­zi arcát. A Zarán­di-hegy­ség szí­vé­ben erdők­kel kör­be­zárt lege­lő­kön egy­más­tól ren­de­zett távol­ság­ra tanyá­kat talá­lunk, melyek több­sé­ge mára már elha­gya­tot­tá vált. Ezek sekély vagy mélyebb völgy­sze­rű bevá­gá­sok­kal, víz­mo­sá­sok­kal elvá­lasz­tott egy-egy gerinc sza­ka­szon „áll­nak őrt”, mint a közép­ko­ri várak. Mára a több­sé­gük lakat­lan­ná vált, csak az üres, ócs­ka hasz­ná­la­ti tár­gyak­kal teli épü­le­tei tanús­kod­nak egy fele­dés­be merü­lő hegyi kul­tú­rá­ról és arról, hogy egy­kor elszánt népek élhe­tő­nek tar­tot­ták e vidé­ket. Magunk is méter­ről méter­re meg­él­het­tük, az agár­kos­bor szí­nez­te, kakukk­fű illa­tú, madár­ének­től zen­gő, vége­lát­ha­tat­lan hegy­vo­nu­la­tok lát­vá­nya ural­ta táj nyu­gal­má­nak magá­val raga­dó von­zá­sát.

A követ­ke­ző gerinc­sza­ka­szon újabb tanya­rom várt, de itt egy nár­cisz mező­nek lát­szó hegyi sír­ha­lom is meg­le­pe­tés­ként szol­gált. Ugyan más­hol nem talál­koz­tunk ilyen­nel, de azért tud­va­lé­vő, hogy a hegyi tanyá­kon koráb­ban a házak köze­lé­ben temet­kez­tek az ott élők, főleg a Szi­get­hegy­ség mócok lak­ta vidé­kén.
Az enyé­szet útjá­ra tévedt tanyák skan­zen­sze­rű­en nyúj­tot­tak bepil­lan­tást a hegyi élet apró rész­le­te­i­be az épí­té­sze­ti mód­sze­rek­től a napi hasz­ná­la­ti esz­kö­zö­kig. Szin­te magunk előtt lát­hat­tuk az elszánt embe­rek élni aka­rá­sát, küz­del­mét, napi tevé­keny­sé­ge­ik árul­ko­dó bizo­nyí­té­ka­it. A jel­zett útvo­na­lon gerinc­ről gerinc­re, tanyá­ról tanyá­ra, gyü­möl­csös­től gyü­möl­csö­sig halad­tunk, melyek alap­fá­ja a szil­va és az alma, vagy elvét­ve egy-egy cse­resz­nye, melyek az itte­ni elen­ged­he­tet­len élet­eli­xír, a pálin­ka alap­anya­gát szol­gál­tat­ják. A hul­lám­zó hegye­ken hul­lám­zó ősvé­nyek vezet­nek időn­ként lefe­lé a vad­re­gé­nyes erdők mélyén meg­bú­vó patak­völ­gyek aljá­ra, majd ismét föl egy hegy­nyúl­vány hátá­ra. Egy ilyen hul­lám után értünk fel egy vadász­lak­hoz, ahol alkal­mas­nak lát­tuk a helyet egy hosszabb, ebéd­del egy­be­kö­tött pihe­nő­re. Csak ilyen áldott kör­nye­zet­ben esik iga­zán jól a túra­ebéd, legyen az bár­mi, mit ott­hon­ról cipel­tünk eddig. Sem­mi­hez sem fog­ha­tó az a nyu­ga­lom, amely lepel­ként borul ilyen­kor az ember­re.

Ebéd után nehe­zen, de tovább indul­tunk a jel­zést követ­ve egy újabb élet­tel teli tanyá­ig, ahol barát­sá­gos kutyák kísér­tek a beke­rí­tet­len udva­ron át a kíván­csi tehe­nek között.
Egy pon­ton a gerinc­ről mélyebb völgy­be eresz­ked­tünk, ahol a patak­me­der szint­jé­re érve kidőlt bük­kök épí­tet­te “aka­dály­pá­lya” követ­ke­zett. Itt elhagy­tuk a jel­zést és kimász­va egy trak­tor útra vissza­ka­nya­rod­tunk nyu­gat­nak a Tilo­dia patak völ­gye felé. Ahogy a patak men­tén a for­rás irány­ba halad­tunk, az erdő rej­te­ké­ben egy csi­nos kis víz­esés tárult elénk. Rit­ka erre­fe­lé az ilyes­mi, így nagy öröm­mel fotóz­tuk. Innen hamar elér­tük az erdő­zó­na szé­lét, ahol egy újabb hegyi lege­lő­re érve vil­lany­pász­to­rok­kal hatá­rolt terü­le­te­ken veze­tett át az út. Azt sem tud­tuk már, hogy bent, vagy kint vagyunk, mikor feke­te tehe­nek­kel és egy nagyon kíván­csi barát­sá­gos lóval talál­koz­tunk, na és a romos tanyát lán­con őrző kau­ká­zu­si juhász­ku­tyá­val, mely vadul jelez­te uga­tá­sá­val, hogy a ház körül nincs sem­mi keres­ni­va­lónk. Tovább is áll­tunk. Rövi­de­sen vissza­tér­tünk a Debe­la Gora alat­ti rétig, ahol ismét ráta­lál­tunk a piros kör jel­zé­sű sze­kér­út­ra, mely­ről leága­zott a Nádas patak völ­gyé­ben hagyott kis­bu­szunk­hoz veze­tő piros három­szög jel­zé­sű ösvény. Ezen leeresz­ked­ve értünk cél­ba. A túra végén a túra­ve­ze­tő a HAZAJÁRÓ kupa pont gyűj­tő füze­te­i­nek pecsé­te­lé­sé­vel és emlék­lap­pal jutal­maz­ta a túrát tel­je­sí­tő HAZAJÁRÓKAT.

Napi táv: 18,1 km, szint: +605 m, ‑605 m

Külön köszö­net a beszá­mo­ló­ért Koczi­ha Atti­lá­nak a fény­ké­pe­kért Sze­kun­da Lász­ló­nak.