Két éve a Bihar-hegy­ség leg­ma­ga­sabb csú­csá­nak sűrű köd­ben és hóvi­har­ban való meg­má­szá­sa, majd tavaly a Béli-hegy­ség­ben vad­csa­pá­so­kon és patak­med­re­ken keresz­tül veze­tő, több­szö­ri mere­dek emel­ke­dők­kel tar­kí­tott túránk után nem volt kér­dés, hogy tanít­vá­nya­im­mal idén is részt veszünk a már nyol­ca­dik alka­lom­mal meg­szer­ve­zett Beth­len Gábor Emlék­tú­rán, ami a Haza­já­ró Kupa túra­so­ro­zat­nak is része volt.

A túrát Var­ga Csa­ba hegy­má­szó bará­tunk min­den év novem­be­ré­ben, a feje­de­lem szü­le­té­sé­nek és halá­lá­nak egy­be­eső évfor­du­ló­já­hoz köze­li szom­ba­ton szer­ve­zi. Csa­ba hite, kitar­tá­sa, bátor­sá­ga, haza­sze­re­te­te, a szü­lő­föld­je magyar­sá­gá­ért érzett fél­tő sze­re­te­te egy­ben meg­ha­tó és mind­annyi­unk szá­má­ra pél­da­ér­té­kű. A túrát egy­részt a feje­de­lem emlé­ké­re szer­ve­zi, más­részt, hogy fel­hív­ja a figyel­met a Feke­te-Körös völ­gyi szór­vány­ma­gyar­ság­ra, bemu­tas­sa szü­lő­föld­je, a Belé­nye­si-meden­ce ter­mé­sze­ti szép­sé­ge­it is.

Pén­tek este érkez­tünk Váras­fe­nes­re, a Boros-pan­zi­ó­ba, amit Csa­ba min­dig jószív­vel ajánl szál­lás­hely­ként a túrá­ra érke­zők­nek. Nem vélet­len, hiszen a Boros csa­lád igé­nyes, szép szo­bák­kal, nagyon finom, házi­as éte­lek­kel, csa­lá­di han­gu­lat­ban fogad­ja ven­dé­ge­it. Jó volt talál­koz­ni a gyu­lai, gyön­gyös­pa­tai, gyá­li, buda­pes­ti túra­tár­sak­kal, ugyan­ak­kor az is nagy öröm volt, hogy új túra­tár­sa­kat is köszönt­het­tünk töb­bek között Békés­csa­bá­ról és Zebe­gény­ből is.

Szom­ba­ton reg­gel 8‑kor autó­kon­voj­ban indul­tunk, majd egy óra múl­va már ott vol­tunk a Pádis fele veze­tő főút és a Sza­mos­ba­zár irá­nyá­ba leté­rő erdei út keresz­te­ző­dé­sé­nél, ahol még leg­alább tíz autó vára­ko­zott, mivel ide volt meg­hir­det­ve a talál­ko­zá­si pont. Innen még 2 km‑t men­tünk autók­kal erdei úton, majd remél­ve, hogy az ott­ha­gyott autó­ink olda­lát nem húzat­ják meg rönk­fák­kal a kör­nyé­ken dol­go­zó erdei mun­ká­sok, mint­egy hat­va­nan indul­tunk a Bocs­ás­za csúcs­ra. Külön öröm volt, hogy köröst­ár­ká­nyi fia­ta­lok is részt vet­tek a túrán, kép­vi­sel­ve a helyi magya­ro­kat.

Minél fen­tebb kapasz­kod­tunk, a lát­vány annál lenyű­gö­zőbb volt. Ami­kor fel­ér­tünk a hava­si gye­pek­kel borí­tott szé­les gerinc­re, majd a „nedej­re”, nagyobb pihe­nőt tar­tot­tunk, pótol­tuk az elhasz­nált ener­gi­á­in­kat, s köz­ben jót nevet­tünk, mikor fel­idéz­tük az itt for­ga­tott Haza­já­ró rész­ben elhang­zó pár­be­szé­det, misze­rint a nedej régen az itt élő kis közös­sé­gek talál­ko­zá­si helye volt, ide jöt­tek ki a fér­fi­ak és asszo­nyok a hóol­va­dás után, vér­fris­sí­tés cél­já­ból.

• 

• 

• 

• 

• 

A továb­bi­ak­ban már csak mond­hat­ni lan­kás séta követ­ke­zett egé­szen addig, míg oda nem értünk a Bocs­ás­za lábá­hoz, ami mél­tó­ság­tel­je­sen emel­ke­dett előt­tünk három csú­csá­val, melyek közül mi a leg­ma­ga­sabb­ra men­tünk. Ekkor követ­ke­zett túránk leg­iz­gal­ma­sabb és leg­szebb része kőom­lá­son és a ter­mé­szet alkot­ta boró­kás labi­rin­tu­son át.

• 

• 

Dél­után ket­tő óra­kor értünk a csúcs­ra, ahon­nan párat­lan kilá­tás tárult elénk, töb­bek között lát­hat­tuk régi jó isme­rő­sün­ket, a Nagy-Bihar csú­csot is.

A közös cso­port­kép és him­nu­sza­ink elének­lé­se után ugyan­azon az úton indul­tunk vissza, ahol jöt­tünk. Lefe­le jövet sem győz­tünk cso­dál­koz­ni a táj­ban, hiszen olyan szép tisz­ta idő volt, hogy a távol­ban még a Déli-Kár­pá­tok vonu­la­tát is lát­hat­tuk.

• 

• 

• 

• 

• 

Már hold­vi­lág volt, mire vissza értünk autó­ink­hoz, és öröm­mel lát­tuk, hogy mind meg­van­nak. A miha­rab­bi viszont­lá­tás remé­nyé­ben elkö­szön­tünk haza­u­ta­zó túra­tár­sa­ink­tól, majd mi vissza­utaz­tunk Váras­fe­nes­re, a szál­lá­sunk­ra.

A napot jó han­gu­la­tú bor­ba­rá­ti beszél­ge­tés­sel zár­tuk, ahol kéré­sünk­re Csa­ba mesélt nekünk a nyol­cez­res expe­dí­ci­ói izgal­ma­i­ról, örö­me­i­ről, nehéz­sé­ge­i­ről, kihí­vá­sa­i­ról, de volt szó haza­sze­re­tet­ről, magyar­ság­ról, meg­ma­ra­dás­ról, a szór­vány­ma­gyar­ság jövő­jé­ről, s ha elfo­gyott köz­ben a szó, akkor éne­kel­tünk. Nótát, nép­da­lo­kat, kato­na­da­lo­kat, könnyű­ze­nei dalo­kat, Magyar Hit­val­lást és az elma­rad­ha­tat­lan Nél­kü­led-et is.

Azt sze­re­tem ezek­ben a túrák­ban, hogy sok jó ember, sok hely­ről talál­koz­hat, együtt vagyunk, beszél­ge­tünk, éne­ke­lünk, együtt sírunk, neve­tünk s köz­ben rájö­vünk, hogy hatá­rok nin­cse­nek, s ha vol­ná­nak is, tény­leg nem tud­nak ben­nün­ket elvá­lasz­ta­ni, mert közöt­tünk olyan lát­ha­tat­lan, de annál erő­sebb szá­lak fonód­nak, melyek min­den határ fölött össze­köt­nek örök­re, szét­vá­laszt­ha­tat­la­nul, mert mi tény­leg egy vér­ből vagyunk, és össze­tar­to­zunk.

Köszön­jük a beszá­mo­lót Bíró Emő­ké­nek.