1775-ben még olyan idők jár­tak a Kár­pát hazá­ban, hogy Mária Teré­zia fog­ta magát, és Fel­ső-Auszt­ri­á­ból német anya­nyel­vű famun­kás szak­em­be­re­ket tele­pí­tett a Tarac fel­ső völ­gyé­be, művel­jék csak meg szé­pen a kincs­tá­ri erdő­ket.

A vidék köz­pont­ja koráb­ban a fel­sőbb fek­vé­sű Német­mok­ra volt, aztán a Tarac völ­gyét és mel­lék­völ­gye­it átszö­vő kis­vas­út kiépü­lé­se után a cso­mó­pont, Király­me­ző vet­te át a köz­pon­ti sze­re­pet. Ám a 2001-es nagy árvíz a kis­vas­utat és a tele­pü­lés egy részét is elpusz­tí­tot­ta. A derék német tele­pe­sek utó­da­it is elűz­te már innen a sztá­li­ni ter­ror vörös árja, pedig még Tri­a­non után, 1944-ben is nem keve­sebb, mint 1800 német nyel­vű lakó­ja volt Király­me­ző­nek.

Magyar szót se nagyon hal­lunk már itt. Azért itt van még az a kiüre­se­dett épü­let, ami a magyar idők­ben a határ­őr­ség lak­ta­nyá­ja volt.

Ne feled­jük, tör­té­nel­mi hazánk határ­vi­dé­kén vagyunk, így a Tarac kör­nyé­kén az erdős hegy­ol­da­lak a Magyar Kirá­lyi Hon­véd­ség Kár­pá­tok­ban kiépí­tett máso­dik világ­há­bo­rús védel­mi rend­sze­re, az Árpád-vonal marad­vá­nya­it rej­tik.

Elhagy­va a Mokran­ka pata­kát gya­log indu­lunk a Gor­gá­nok gerin­cé­re. A Darov tömb­jén elér­jük az ezer­éves határ gerin­cét, amin már a kék jel­zé­sű út vezet tovább. Az ösvényt határ­kö­vek is jelö­lik. Ezek még az 1920 utá­ni kor­szak­ból marad­tak, ami­kor a tri­a­no­ni dik­tá­tum­mal Kár­pát­al­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz került és itt húzó­dott a cseh-len­gyel határ.

Elhagy­juk a gerin­cet, és egy újon­nan kiala­kí­tott tra­verz úton hala­dunk tovább a Pop­ágya csú­csa felé. A maga­sabb régi­ó­ban las­san elma­ra­doz­nak az erdők és a Gor­gá­nok­ra jel­lem­ző kiter­jedt, mohák­kal zöld­re fes­tett kőfo­lyá­sok kísé­rik utun­kat. Dél­re pom­pás kilá­tás nyí­lik Mára­ma­ros nap­sü­töt­te hegy­vi­lá­gá­ra, a Feke­te-bérc és a Krasz­na-havas hegye­i­re.

Mára­ma­ros­ban még a hegyek­ben is nagy kul­tu­sza van a vezér­lő feje­de­lem­nek. A Pop­ágya hava­son átve­ze­tő régi sze­kér­út nyo­ma­it „Rákó­czi útja”-ként emle­ge­tik a pász­to­rok, s még a leg­ki­sebb pász­tor­gye­re­kek is azt beszé­lik, hogy ezen az úton vala­mi­kor egy feje­de­lem vonult végig, fényes kísé­re­té­vel és hogy ez a feje­de­lem a «ruté­no­kat» nagyon sze­ret­te.

Szik­lák és tör­pe­feny­ve­sek sze­gé­lye­zik utun­kat, majd elér­jük a Pop­ágya csú­csát.