Így pac­ká­zik a föld­rajz­zal a tör­té­ne­lem: ami­kor Kürt­gyar­mat nevű hon­fog­la­ló tör­zsünk itt tele­pe­dett le a Nóg­rá­di-meden­cé­ben, vagy ami­kor a XV. szá­zad­ban a Balas­sa nem­zet­ség vet­te bir­tok­ba az Ipoly part­ja­it, vajon gondolták‑e, hogy Balas­sa­gyar­mat egy­szer határ­vá­ros­sá lesz. Pedig az Alföl­det Fel­ső-Magyar­or­szág­gal össze­kö­tő út men­tén fek­vő város a török meg­szál­lás után hosszan tar­tó virág­kort élhe­tett. Nagy­sza­bá­sú épü­le­tei, a ma már város­há­za­ként műkö­dő régi vár­me­gye­há­za és az 1835-ben fel­ava­tott új vár­me­gye­há­za hű képét fes­tik egy­ko­ri nagy­sá­gá­nak és megye­köz­pon­ti rang­já­nak. Itt még a hiva­ta­lok­ba is olyan embe­rek jutot­tak, mint az 1840-es évek aljegy­ző­je, a min­dig „küz­dő és bíz­va bízó” Madách Imre. Vagy a ’70-es évek vár­me­gyei hiva­tal­no­ka, a „jó paló­cok” éle­té­nek hű meg­örö­kí­tő­je, Mik­száth Kál­mán. Aztán a XX. szá­zad­ban már annak is örül­he­tett a város, hogy leg­alább a cson­ka ország része maradt. Az első világ­há­bo­rú utá­ni ország­vesz­tő vörös zűr­za­vart kihasz­ná­ló cseh meg­szál­ló­kat ugyan­is 1919-ben halált meg­ve­tő bátor­ság­gal ver­ték ki helyi haza­fi­ak, meg­ment­ve a város és a haza becsü­le­tét. Így lett Balas­sa­gyar­mat immár tör­vény­be iktat­va is a Leg­bát­rabb Város.

A cseh­ki­ve­rés­re annyi évti­ze­des elhall­ga­tást köve­tő­en ma már gya­log­tú­ra is emlé­ke­zik, amely­re idén mi haza­já­rók is hiva­ta­lo­sak vol­tunk. Vagy­is hiva­ta­lo­sak vol­tunk az elő­ző hat alka­lom­mal is, de közö­sen eljön­ni csak most, a janu­ár 29-én meg­ren­de­zett VII. Leg­bát­rabb Város Emlék­tú­rá­ra tud­tunk. És hogy milyen volt végig­sé­tál­ni a Magyar­nán­dor és Balas­sa­gyar­mat köz­ti távot? A kegyet­len hideg miatt nagyon kemény, de ugyan­ak­kor a túra esz­me­i­sé­ge miatt igen fel­eme­lő. A jó tár­sa­ság­ról már nem is beszél­ve… de inkább adjuk át a szót Dob­ro­csi Lénárd főszer­ve­ző­nek, aki­nek beszá­mo­ló­ja alább olvas­ha­tó:

„A ködös és fagyos vasár­na­pi reg­ge­len közel szá­zan gyü­le­kez­tek a balas­sa­gyar­ma­ti vas­út­ál­lo­má­son. A gyar­ma­ti hős vas­uta­sok emlék­táb­lá­já­nak meg­ko­szo­rú­zá­sá­val kez­dő­dött a meg­em­lé­ke­ző túra. Ezt köve­tő­en jutot­tak ki a túrá­zók a magyar­nán­do­ri vas­út­ál­lo­más­ra, ahol a Balas­sa­gyar­ma­tot fel­sza­ba­dí­tó hon­vé­dek­nek emlé­ket állí­tó emlék­táb­lá­nál foly­ta­tó­dott a tisz­te­let­adás. Sán­dor Ist­ván pol­gár­mes­ter bocsáj­tot­ta útjá­ra az ekkor már közel 120 fős cso­por­tot.

Mire a meg­em­lé­ke­zők Moho­ra hatá­rá­ba értek, már az égi­ek is lete­kin­tet­tek reá­juk és verő­fé­nyes nap­sü­tés­sel, és tisz­ta idő­vel jutal­maz­ták a túrá­zók lel­ke­se­dé­sét. Az utó­dok­nak ezen a vasár­na­pon „csak” a szép idő, a gyö­nyö­rű táj lát­vá­nya, a mel­let­te túrá­zó társ meg­is­me­ré­se volt a juta­lom a rész­vé­te­lért. Őse­ink­nek — akik­nek szent cél­juk volt Balas­sa­gyar­mat fel­sza­ba­dí­tá­sa, és az Ipoly kör­nyé­ké­nek meg­vé­dé­se — pedig a sebe­sü­lés, egye­sek­nek a hősi halál jutott osz­tály­ré­szül. Viszont mind­egyi­kük meg­ér­dem­li azt, hogy ne csak táb­lák felü­le­té­re, hanem az emlé­ke­ze­tünk­be is bevés­sük nevü­ket, és tovább adjuk hősi­es­sé­gü­ket az utó­da­ink­nak. Az ő pél­dá­juk­ból nap­ja­ink­ban is töl­te­kez­ni kell, és a jövő­ben is lesz­nek nem­ze­dé­kek, akik­nek nem csak azért kell ten­ni, hogy az Ipoly vidé­ke, hanem az ország szá­mos része is meg­ma­rad­has­son magyar­nak.

Idén két olyan túrá­zó is velünk tar­tott, aki nap­ról nap­ra azért dol­go­zik, hogy a hatá­rok átraj­zo­lá­sa elle­né­re is az elsza­kí­tott magyar test­vé­re­ink meg­ma­rad­has­sa­nak magyar­nak, és azért, hogy tud­junk is egy­más­ról. Nagy örö­münk­re a Haza­já­rók stáb­já­nak tag­jai Kenye­res Osz­kár és Jakab Sán­dor is fejet haj­tott a cseh­ki­ve­rés hősi­es­sé­ge előtt. Balas­sa­gyar­ma­ta érkez­ve a Tor­may Ceci­le Iro­dal­mi és Tör­té­nel­mi Tár­sa­ság ver­sei idéz­ték meg a cseh­ki­ve­rők szel­le­mét a hősi teme­tő­ben, ahol a négy elhunyt hon­véd sír­já­nál gyúj­tot­tuk meg a meg­em­lé­ke­zés láng­ját. Ezt köve­tő­en a város­há­zá­nál Med­vácz Lajos pol­gár­mes­ter fogad­ta a túrá­zó­kat, és köszön­te meg nekik a haza­fi­as zarán­dok­la­tot, és hogy az ország min­den pont­já­ra elvi­szik a gyar­ma­ti ese­mé­nyek hírét. Ezt köve­tő­en Lász­ló Péter és Ifj. Cser­ven­ák Mihály vér­pezs­dí­tő ver­sei adtak kere­tet a város szí­vé­ben befe­je­ző­dő meg­em­lé­ke­zés­nek, amely után for­ralt bor vár­ta a meg­fá­radt és átfa­gyott ván­do­ro­kat, zarán­do­ko­kat.”

Köszön­jük a meg­hí­vást, jövő­re is itt leszünk!