Így packázik a földrajzzal a történelem: amikor Kürtgyarmat nevű honfoglaló törzsünk itt telepedett le a Nógrádi-medencében, vagy amikor a XV. században a Balassa nemzetség vette birtokba az Ipoly partjait, vajon gondolták-e, hogy Balassagyarmat egyszer határvárossá lesz. Pedig az Alföldet Felső-Magyarországgal összekötő út mentén fekvő város a török megszállás után hosszan tartó virágkort élhetett. Nagyszabású épületei, a ma már városházaként működő régi vármegyeháza és az 1835-ben felavatott új vármegyeháza hű képét festik egykori nagyságának és megyeközponti rangjának. Itt még a hivatalokba is olyan emberek jutottak, mint az 1840-es évek aljegyzője, a mindig „küzdő és bízva bízó” Madách Imre. Vagy a ’70-es évek vármegyei hivatalnoka, a „jó palócok” életének hű megörökítője, Mikszáth Kálmán. Aztán a XX. században már annak is örülhetett a város, hogy legalább a csonka ország része maradt. Az első világháború utáni országvesztő vörös zűrzavart kihasználó cseh megszállókat ugyanis 1919-ben halált megvető bátorsággal verték ki helyi hazafiak, megmentve a város és a haza becsületét. Így lett Balassagyarmat immár törvénybe iktatva is a Legbátrabb Város.

A csehkiverésre annyi évtizedes elhallgatást követően ma már gyalogtúra is emlékezik, amelyre idén mi hazajárók is hivatalosak voltunk. Vagyis hivatalosak voltunk az előző hat alkalommal is, de közösen eljönni csak most, a január 29-én megrendezett VII. Legbátrabb Város Emléktúrára tudtunk. És hogy milyen volt végigsétálni a Magyarnándor és Balassagyarmat közti távot? A kegyetlen hideg miatt nagyon kemény, de ugyanakkor a túra eszmeisége miatt igen felemelő. A jó társaságról már nem is beszélve… de inkább adjuk át a szót Dobrocsi Lénárd főszervezőnek, akinek beszámolója alább olvasható:

„A ködös és fagyos vasárnapi reggelen közel százan gyülekeztek a balassagyarmati vasútállomáson. A gyarmati hős vasutasok emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődött a megemlékező túra. Ezt követően jutottak ki a túrázók a magyarnándori vasútállomásra, ahol a Balassagyarmatot felszabadító honvédeknek emléket állító emléktáblánál folytatódott a tiszteletadás. Sándor István polgármester bocsájtotta útjára az ekkor már közel 120 fős csoportot.

Mire a megemlékezők Mohora határába értek, már az égiek is letekintettek reájuk és verőfényes napsütéssel, és tiszta idővel jutalmazták a túrázók lelkesedését. Az utódoknak ezen a vasárnapon „csak” a szép idő, a gyönyörű táj látványa, a mellette túrázó társ megismerése volt a jutalom a részvételért. Őseinknek – akiknek szent céljuk volt Balassagyarmat felszabadítása, és az Ipoly környékének megvédése – pedig a sebesülés, egyeseknek a hősi halál jutott osztályrészül. Viszont mindegyikük megérdemli azt, hogy ne csak táblák felületére, hanem az emlékezetünkbe is bevéssük nevüket, és tovább adjuk hősiességüket az utódainknak. Az ő példájukból napjainkban is töltekezni kell, és a jövőben is lesznek nemzedékek, akiknek nem csak azért kell tenni, hogy az Ipoly vidéke, hanem az ország számos része is megmaradhasson magyarnak.

Idén két olyan túrázó is velünk tartott, aki napról napra azért dolgozik, hogy a határok átrajzolása ellenére is az elszakított magyar testvéreink megmaradhassanak magyarnak, és azért, hogy tudjunk is egymásról. Nagy örömünkre a Hazajárók stábjának tagjai Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor is fejet hajtott a csehkiverés hősiessége előtt. Balassagyarmata érkezve a Tormay Cecile Irodalmi és Történelmi Társaság versei idézték meg a csehkiverők szellemét a hősi temetőben, ahol a négy elhunyt honvéd sírjánál gyújtottuk meg a megemlékezés lángját. Ezt követően a városházánál Medvácz Lajos polgármester fogadta a túrázókat, és köszönte meg nekik a hazafias zarándoklatot, és hogy az ország minden pontjára elviszik a gyarmati események hírét. Ezt követően László Péter és Ifj. Cservenák Mihály vérpezsdítő versei adtak keretet a város szívében befejeződő megemlékezésnek, amely után forralt bor várta a megfáradt és átfagyott vándorokat, zarándokokat.”

Köszönjük a meghívást, jövőre is itt leszünk!